A
másikban való én-felfedezés
(Az identitás-keresés
kérdései Alessandro Baricco: Novecento című művében)
Az írói mű a nyelv
segítségével fejezi ki önmagát. S mivel legalább egy nyelven mindenki beszél,
egyúttal képes mondatokat alkotni, közölni érzéseit, gondolatait. Hol van
azonban a határ? Gondolataink, érzéseink irodalmi szándékú közlése már irodalom is lenne? Tévedés azt
hinnünk, pusztán azért, mert képesek vagyunk nyelvi eszközökkel közölni
dolgokat, képesek vagyunk mindjárt műalkotásokat is létrehozni. Az – általában
- nem merül fel az emberben, hogy élményeit megfelelő előképzettség nélkül
zenei dallamokban ossza meg a világgal. Mire is gondolunk? Fürdőkádban esedékes
dúdolgatásainkat a legritkább esetben jut eszünkbe fúgává, több tételes keringővé
kidolgozni. És valljuk be, sokkal több szerelmes lélek önti érzéseit saját
készítésű versbe, novellába, mint festményre, szoborba. Elfogadjuk ugyanis,
hogy a zene, a festészet, a szobrászat fogásait kemény munkával és tanulással
lehet csak magunkévá tenni - írni azonban mintha mindenki tudna. Érdekes az
irodalom helyzete, hiszen évszázadokon át oktattak olyan tantárgyakat, amelyek
az írásművészet fejlesztését szolgálták – tehát meg lehetett tanulni írni.
Idősb diákok külön tantárgyként tanulták a retorika, a poétika, a stilisztika
tudományát. Ezen tárgyak oktatásának és gyakoroltatásának vélhetően igen
egyszerű célja lehetett: a későbbi falusi lelkészeket, szónokokat készítették
elő hivatásbeli kötelességeikre. Tehát az irodalomban olyasmit láttak, ami alapvetően
kifelé irányul. Ez nem sokáig maradt így, sőt, talán soha nem is volt így
egészen. Ugyanis aki írni kezd, az legritkább esetben akar a világból
felfedezni valamit. Aki írni kezd, az önmagát akarja felfedezni! Rá akar jönni,
meg szeretne fejteni valamit az „én” sötétbe burkolódzó zugaiból. Tzvetan Todorov A műfajok eredete című
tanulmányában azt fejtegeti, hogy minden szöveg – s így a műfajok – alapvetően
a beszédaktusra1 vezethetőek vissza,
egyfajta kommunikálási szándékra. De a beszédaktus feltételezi a „te”
jelenlétét is! Ezen tézis alátámasztója lehet Hans-Georg Gadamer Szöveg és
interpretáció című munkájában az a rész, amikor a nyelv dialogikus
jellegéről2 esik szó. Amit a beszéd eredményez, az nem
egyszerűen egy „szándékolt értelem” rögzítése, hanem egy állandóan változó
kísérlet arra, hogy kitegyük magunkat valakinek, „ráálljunk valakire” – mármint
gondolatilag. Körkörösség figyelhető meg beszélő és hallgató, én és te, vagy
ahogy Gadamer írja: megértő és megértett között. De hogyan kapcsolódik mindez
az „én” felfedezésének kérdéséhez? Mitől lesz több az „én” ebben a
körkörösségben? Hogyan fedezhetjük fel magunkat a másik által? S milyen
válaszai vannak erre az irodalomnak?
Gondolatmenetünk kezdetén
bevezetünk egy kifejezést, melyet a továbbiakban használni fogunk. Ezt a
terminust ezidáig szociológiai, pszichológiai értekezések lapjain láthattuk
felbukkanni, most irodalmi összefüggésbe kívánjuk helyezni. Ez a kifejezés az
eggyé válás. Elmélkedésünket egy rövid történettel kezdjük, majd elemzés céljából
górcső alá vesszük Alessandro Baricco Novecento című munkáját, és
sajátos énképződési folyamatait. A történet egy olaszországi kis városkában
történt, a második világháború idején. Egy fiatal lány saját sorsának
alakulásán töprengett, szeretett volna rájönni, ki is ő valójában, mi végre van
az emberek között, mit takar az ő sajátos „én”-je? Hívő, katolikus családból
származott, szerette és tisztelte az embereket, tanítónői feladatait pedig
készséggel ellátta. Valami azonban mégis hiányzott számára. Érezte, nagy
dolgokra hivatott, de ezeket nemhogy elérni, megismerni sem tudja igazán. Egyik
nap a szövetséges erők bombázni kezdték városát, s ő – családjával együtt – a
hegyekbe menekült. Úgy gondolta úgy segíthet legtöbbet a város lakóin, ha
életét kockáztatva visszatér a romok közé, és menti, ami menthető. Így is történt.
A bombázások után visszament a városba, ahol kihalt utcák, lerombolt házak
fogadták - a látvány elkeserítő volt. Még nem sejtette, hogy hamarosan egy
sorsdöntő találkozásra kerül sor. Ahogy haladt előre a törmelék között, az
utcán egy idősebb nő jött vele szembe. Szeretett volna segíteni rajta, ám nem
tudta hogyan tegye meg mindezt. Amikor közelebb értek egymáshoz, látta, hogy a
nő teljesen kétségbeesett. Odament a fiatal lányhoz, megrázta a vállánál fogva
és zokogva ennyit mondott: „Négyen haltak meg az enyéim közül!” A lány nem
tudta mit válaszoljon. Szeretett volna segíteni, de úgy érezte, hiábavaló lenne
minden igyekezete. Ha jó szavakkal vigasztalná a nőt, azzal kívül marad a
problémán, nem kerül a mélyére. Hirtelen azt érezte, hogy nem kívülről kell
behatolnia ebbe az eseménybe, hanem belülről. Csak úgy tud bátorítólag hatni
erre a nőre, ha eggyé válik a fájdalmával, ha teljesen kiüresíti magát a
fájdalom előtt: az ő családját ölték meg, az övéi közül haltak meg négyen! –
nemsokára ketten sírtak együtt. A lány nemcsak későbbi hivatásából értett meg
itt sokat, hanem – mivel filozófiát tanult – nagy gondolkodók elmélkedései is
közelebb kerültek hozzá az olvasásról, az interpretációról, a létmegértésről és
sok egyéb dologról. Rádöbbent, hogy egy sajátos „olvasás”, amikor az „én”
kilépve önmagából, kezdeményez a „te” felé. Ilyen lehet a másikat olvasni,
amikor énünket úgy alakítjuk, fogalmazzuk meg, hogy az a másik ember életének
segítségével, a „másik” segítségével történik.
Kiváló példát találunk erre
egy irodalmi műben, a nagy óceánjáró zongorista, Danny Boodmann T.D. Lemon
Novecento személyében. Az ő identitásépítése egészen egyedülálló a fent
említett történet szempontjából. Alessandro Baricco Novecento című
alkotásának olvasása közben mindannyiunkban felvetődhet a kérdés: A főhősnek
volt egyáltalán énje? Soha nem járt a szárazföldön, soha nem lépett le a
hajóról! „… Nyolcéves volt, és maga mögött tudott vagy ötven
Európa-Amerika oda-vissza utat. Az óceán volt az otthona. Ami a szárazföldet
illeti, oda sose tette a lábát. Látta persze a kikötőből. De sosem szállt ki.
(…) Vagyis Novecento a világ számára nem létezett: egyetlen városban,
egyházközségben, kórházban, egyetlen börtönben, baseballcsapatban sem volt
bejegyezve a neve. Nem volt hazája, sem születési dátuma, családja sem volt.
Nyolcéves volt: de hivatalosan meg sem született.” Tehát nem beszélhetünk a
hagyományos értelemben vett identitásról. De miért nem? Mi teszi rendkívülivé
Novecento énjét? Érdemes ilyen szempontból odafigyelni a szöveg metaforikájára.
Novecento számára a hajó a világ. Nem hagyja el semmi kincsért, mert akkor a
saját életéből, énjéből lépne ki. De ezzel még mindig nem kapunk választ arra a
kérdésre, hogy miként is alakul ki, hogyan építkezik Novecento identitása.
Szándékosan nem használom a főhős kifejezést, hiszen még ez sem jelenthető ki
teljes bizonyossággal. Ki a főhős? A trombitás-narrátor? Vagy maga Novecento?
Tulajdonképpen valamennyi kérdésünkre megérkezik a válasz, ha felidézzük a
műből azt a részt, amikor változik az elbeszélő személye - akkor veszi át
Novecento, mikor a vágyak kiürítéséről olvasunk – ekkor alkotja meg tulajdon
identitását, pedig azt hihetnénk, pont ekkor veszíti el! Ezt a gondolatsort
érdemes hosszabban is magyarázni, ugyanis itt nem pusztán a vágyak
kiüresedéséről van szó az én-képződéssel kapcsolatban, hanem az eggyé válásról.
A kiüresedés szükséges, de nem elégséges feltétel Novecento számára identitása
eléréséhez. Az eggyé válás ugyanúgy akaratlagos cselekvés, de sokkal inkább
aktív. Origója a „te”, a másik individuum, a másikat teszi meg vonatkoztatási
pontnak. De maradjunk meg a szövegnél, keresve benne egy alkalmas pontot. „Ha
Novecentónak azt mondtad: "Jártam egyszer Párizsban", ő azt kérdezte,
hogy láttad-e azt az izé-kertet vagy hogy vacsoráztál-e ezen és ezen a helyen,
mindent tudott, ezt mondogatta: "Én ott legjobban azt szeretem, ahogy
várom a naplementét a Pont-Neufön sétálgatva, és amikor az uszályok a hídhoz
érnek, megállok és nézem őket fentről, és integetek nekik."
- Te jártál már
Párizsban, Novecento?
- Nem.
- De hát...
- Vagyis... igen.
- Hogyhogy igen?
- Párizs.
Az ember elintézhette volna
azzal, hogy dilis. De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Amikor egy fickó
halálpontosan elmondja, milyen szag van nyáron a Bertham Streeten eső után, nem
mondhatod, hogy őrült, csak azért, mert sosem járt a Bertham Streeten. Ő ezt az
illatot valóban beszívta, mármint a Bertham Street illatát, amikor valakinek a
szemébe nézett, amikor valakinek a szavait hallgatta. A maga módján: de
igazából.” Mi is elintézhetnénk annyival, hogy ez az ember őrült. De mégsem
tesszük. Inkább jobban megvizsgáljuk ezt a szövegrészt. Nem más történik,
minthogy Novecento a mások által kimondott élményekből, szavakból, mondatokból
építi fel identitását. Hasonlóan cselekszik, mint az olaszországi fiatal
tanárnő. Nem marad kívül, hanem részévé válik az eseménynek, a kimondott
szónak, olyannyira, hogy sajátja lesz, eggyé válik vele. Amikor valaki mesél
neki egy párizsi körutazásáról, a kimondott szavak révén ő maga is részt vesz
azon, az élmény sajátja lesz. Ehhez annyi szükséges, hogy folyamatosan üresség
legyen benne a „másik” felé. Mint egy üres pohár. Egy üres tárolóedény. Egy
edényt akkor lehet érzésekkel, gondolatokkal telíteni, ha üres. De nem elég az
üresség, nyitottság is szükséges, aktív hozzáállás a „te” felé, hogy mindazok a
gondolatok, melyek a „te”-ből származnak, gazdagítsák az „én”-t. Így épül az
identitás, ezt nevezem eggyé válásnak. Ez Novecento identitás-képződése.
Sajátos módon, a zene segítségével. A Zenét használja eszközként
kalandozásaihoz, ekkor tárulkozik fel számára a világ. Vizsgálja a szemeket,
behatol a szavak rejtett értelmébe, olvassa őket. Megszűnteti, kiüresíti
identitását, hogy az - paradox módon - újabb és újabb rétegekkel bővülhessen.
Ugyanakkor ezek a rétegek nem rakódnak egymásra, hiszen mikor az egyik
megérkezik, a másik már nem lehet ott, mert gátolná az újonnan érkezettet
kiteljesedésében. Így tulajdonképpen identitás-őrző cselekedetként értelmezhető
minden olyan tett, mely arra irányul, hogy a hajón maradjon. Chiara Lubich így
ír erről: „Eggyé válni. Mit jelent és mit kíván tőlünk ez a két nagyon fontos
szó (…)? Bárkivel találkozunk, el kell tudnunk felejteni (legalább néhány
pillanatra, ha a kötelesség másra hív) minden szépet, nagyot és hasznosat, hogy
készek legyünk teljesen eggyé válni vele. Eljuthatunk „önmagunk semmijére”, (…)
mely a másik befogadásában valósul meg. „Eggyé válni” azt jelenti, hogy úgy
állunk mindenki elé, mint aki tanulni akar; és valóban van is mit tanulnunk
tőle.”3
Ki kell térnünk nem mindennapi nevére is, (Danny Boodmann T.D. Lemon Novecento) egész pontosan
ennek a névnek nem mindennapi végére; Novecento. „Ennek az átkozott
évszázadnak az első évében találtam, nem? Novecentónak fogjuk hívni,
Ezerkilencszáznak.” – hirdeti ki tengerésztársai előtt Danny, miután megtalálta
a gyermeket. Ha valami, ez mindenképp összefügg a címszereplő identitásával.
„Nevedben a sorsod!” – juthat most eszünkbe. Ugyanis, ha Novecento számára a
hajó a világ, és a század első évének első napján találták, akkor ő maga
valamilyen módon megfeleltethető a huszadik századnak. Mire is gondolok?
Novecento folyamatosan eggyé válik a hajón lévő emberekkel, akik jönnek és
mennek. Figurák, alakok, jellemek a század hétköznapi vagy épp arisztokrata
világából. Mindannyian hozzátesznek magukból valamit Novecentóhoz, aki például
Wilson szenátor szavai, lénye kapcsán érti meg a politikusokat, érez rá
zenéjükre; csak egyetlen kiragadott példa, többet is lehetne említeni. A
lényeg, hogy Novecento identitása lassan olyanná formálódik, amilyen a huszadik
század. Benne vannak örömei, fájdalmai, félelmei. Ehhez kapcsolódik, hogy
legtöbbször nem New York – Southampton hajóutat emleget a szöveg, hanem Európa
– Amerikát. Ezáltal tágasabb hellyé téve földgolyónkat, kitágítva a
horizontokat. Figyelemre méltó az a rész is, amikor a trombitás-narrátor
először találkozik a címszereplővel. Mit tudunk meg itt az elbeszélésből?
Novecento amerikai lehet, hisz amerikai földön találták, ahol azonban nincsenek
tősgyökeres amerikaiak – az indiánokat kivéve. „mintha Nizzában lett volna az
Angol sétányon: ez a fickó volt Novecento.” Egy franciaországi városban egy
olyan sétányon, melynek neve egyesíti a nyelv beszélőit. Megint csak bármelyik
ország szülötte lehet, benne érezhetjük akármelyiket.
Nem véletlenül sejlik fel bennünk Paul Ricoeur
gondolata A narratív azonosság című munkájából. Azt mondtuk, Novecento
eggyé válva a hajó utasaival, olvassa szavaikat, gesztusaikat, tetteiket,
„arcukat”. Ricoeur esetében a hangsúly az olvasáson4
van. Arról ír, hogy nem pusztán a történetet vagy az elbeszélést kell alapul
vennünk a „főhős” elbeszélői azonosságának felépítésekor. De akkor miként
manifesztálódik ez az identitás, lényegiség? Pontosan úgy, ahogy azt az eggyé
válás során tárgyaltuk. Novecento „olvassa a többi embert”, eggyé válik velük.
Horváth Kornélia gondolatait hívom segítségül: „…bízvást állíthatjuk: a
Novecentóban ez a mozzanat tematizálódik. A trombitás-narrátor szavai szerint
ugyanis a főhős úgy alkotja meg énjének imaginatív változatait, hogy az emberek
arcából kiolvassa életüket. Novecento történetét tehát úgy is érthetjük, mint
azon olvasási folyamat reprezentációját, amelynek során a befogadó az olvasott
mű hősével identifikálódik. Bariccónál Novecento olyan sajátos olvasói
létmóddal bír, ami képessé teszi arra, hogy énjét más emberek életének olvasása
során alakíthassa újjá, azaz mások közvetítésével alkothassa meg saját magát. A
bariccói szöveg innen nézve nem tesz mást, mint reprezentálja Novecento
identitásépítésének, az én másokon keresztül meg- és újjáalkotásának
folyamatát, miközben a főhőst magát az olvasói önmegértés és énalkotás
trópusává alakítja.”5
Feltűnő lehet, hogy elmélkedésünkben nem állítottunk
éles különbséget a fiatal olasz tanárnő igaz története és egy óceánjáró
zongorista legendája között. Nem véletlen. Mi a különbség? Mindketten az eggyé
válást választották identitásuk építéséhez. A többi pedig történet. Gyönyörű
történet – de ez már egy másik irodalomelméleti fejtegetés tárgya lehet.
„…Danny Boodmann T. D. Lemon Novecento. Amikor utoljára láttam, egy bombán ült.
Nem viccelek. Egy ilyen rakás dinamiton ült. Hosszú történet... Azt mondta:
"Nem vagy teljesen elveszve, ha van még egy jó történeted és valaki,
akinek elmeséld." Az ő története... az azért nem akármi. És a saját
története volt. Az igazat megvallva őrült egy sztori, de szép... És azon a
napon, ott, a dinamiton ülve nekem ajándékozta. Mert én voltam a legjobb
barátja... Hatalmas baromságokat csináltam, ha a fejem tetejére állítanak,
bizony isten, nem potyog ki semmi a zsebemből, még a trombitám se, eladtam,
mindent eladtam, de ezt a történetet... nem, ezt a történetet nem veszítettem
el, itt van még mindig, tiszta és megmagyarázhatatlan, akárcsak az a zene,
amelyet az óceán közepén játszott varázszongoráján Danny Boodmann T. D. Lemon
Novecento.”6
Gőbel
Ágoston és a besztercések
1 Tzvetan
TODOROV, A műfajok eredete in Tanulmányok az irodalomtudomány köréből,
szerk. Kanyó Zoltán, Síklaki István, Tankönyvkiadó, Bp., 1988.
2 Hans-Georg
GADAMER, Szöveg és interpretáció, in Szöveg és interpretáció,
szerk. Bacsó Béla, Cserépfalvi, Bp., é.n., 20-25.
3 Chiara
LUBICH, A szeretet művészete Budapest, Új Város Kiadó, 2006, 61-65.
4 Paul
RICOEUR, A narratív azonosság in Narratívák 5, szerk. Thomka
Beáta, Budapest, Kijárat, 2001, 15.
5 HORVÁTH
Kornélia, Műfajiság, elbeszélés és identitás Alessandro Baricco Novecento
című regényében in Mester és tanítvány 5/17. szerk. NAGY Ágnes,
Piliscsaba, 2008, 50-60.
6
Elemzésünkben Gács Éva és Zimre Krisztina fordításaira támaszkodtunk.
Felhasznált irodalom:
Tzvetan TODOROV, A műfajok eredete in Tanulmányok az irodalomtudomány köréből, szerk. Kanyó Zoltán, Síklaki István, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988.
Hans-Georg GADAMER, Szöveg és interpretáció, in Szöveg és interpretáció, szerk. Bacsó Béla, Cserépfalvi, Budapest, é.n.
Chiara LUBICH, A szeretet művészete Budapest, Új Város Kiadó, 2006.
Paul RICOEUR, A narratív azonosság in Narratívák 5, szerk. Thomka Beáta, Budapest, Kijárat, 2001.
HORVÁTH Kornélia, Műfajiság, elbeszélés és identitás Alessandro Baricco Novecento című regényében in Mester és tanítvány 5/17. szerk. NAGY Ágnes, Piliscsaba, 2008.
Alessandro BARICCO, Novecento, ford. GÁCS Éva, Budapest, Helikon, 2003.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése