Száz kilométer krónikája 2014-ből - irány a Bükk!
Mi mással töltené október végi hosszú hétvégéjét
néhány fiatalember, minthogy hátizsákot, kabátot, bakancsot, felszerelést
ragadva hazánk egyik legizgalmasabb tájegysége felé vegyék az irányt,
fizikai-lelki töltekezés céljából? Kezdjük ott, hogy a buszt el kell érni, ami
Szilvásváradra indul. Október huszonharmadika, munkaszüneti nap van, ennek
megfelelően sok-sok ember várakozik a buszállomáson. Ilyenkor eszembe
jut, hogy az embernek vannak a "nagy elérései". Nos, ez az alkalom mindenképp
ilyen volt. 8:00-ra beszéltük meg a találkozót a 8:15-kor induló járathoz. Zsolt
volt a legpontosabb, aki 8:10-re futott be a tett színhelyére. Én 8:14-kor tűntem
fel elől-hátul hátizsákkal megpakolva. Bedobtam a pakkomat a
csomagtartóba és örömmel nyugtáztam, hogy még pont elértük, ahogy kell. 8:15
van. Gábor azonban sehol. A sofőr beindítja a motort,
közben a mobiltelefonom megszólal. Gábor az. Nem tudnánk-e még két percig
várakoztatni a buszt... Ugyanis ő még csak most érkezik
buszállomás mellé. Dehogynem... Egy kedves hölgyike is gondoskodik róla, hogy
késve induljon a barcikai járat, mindenesetre Gábor befut, busz indul. Eger
városáig némi beszélgetés és alváspótlás következik. Majd átszállás
Szilvásvárad felé. Érdekes jelenség, hiszen pontosan egy évvel ezelőtt
ugyanúgy ezt a járatot választottuk a Szalajka-völgy felé. Akkor ragyogó idő,
alig néhány utas. Most rendületlenül hulló csapadék, és ... a
"zsúfoltság" nem írja le igazán, amivel találkozunk. Mindenhonnan
emberek lógnak. A sofőr szakadatlan kiabál hátra több és még több helyet kérve a
felszálló utasoknak. Akik egy idő után már erőst
meggondolják a felszállást. Szilvásváradon szerencsére sikerül leszállnunk, sőt,
kiderül, hogy az utasok nagy része ugyancsak ide érkezik. Csak az eső
ne esne annyira. Sebaj, mi így is nekiveselkedünk 100 kilométeresre tervezett
túránknak.
Első nap - Irány Bükkzsérc!
Az elég hamar kiderült, hogy ha olyan tempóban
haladunk, ahogy a Szalajka-völgyet magunk mögött hagytuk, akkor másnapra sem
érünk úti célunkhoz. De hogy abban a völgyben mennyi látnivaló van! Nem
véletlenül Magyarország talán legszebb helye! Több napot is bőven
el lehet ott tölteni. Szépségén túl igazán attól marad most számunkra
emlékezetes, hogy egy fedett részen letelepedünk ebédelni. Hogy milyen étkek és
italok kerültek elő a zsákokból, arra nincs megfelelő
jelzője amúgy igen gazdag magyar nyelvünknek. Én például sosem
gondoltam volna, hogy fogok olyan savanyúságot kóstolni, melyből
szüntelen repetázni akarok majd. És nemcsak én. Péter barátunk - pontosabban
kedves édesanyja - olyan savanyúsággal örvendeztetett meg minket, mely köröket
ver az eddigi legjobb hasonszőrű
ételre is, melyet eddig volt szerencsém elfogyasztani. Na, de INDULÁS! Innentől
kezdve nulla, azaz 0 lett azon turisták száma, akiket lehagytunk vagy szembe
jöttek utunk során. Az időjárást és a gigantikus sártengert látva nem is csoda.
Szerencsére, ahogy egyre feljebb mentünk, úgy a sár is kezdett elmaradozni.
Inkább a szél erősödött fel. A Bél-kő környékén
gyönyörködtünk egy sort a meseszép panorámában, de már éreztük végzetünket...
az óránkra és a Bélapátfalva felől érkező
felhőkre pillantva. Storm is coming. Felsőtárkány
határába egész emberi időpontban érkeztünk. Belefért még egy kis pihenés is, amit az
egyik helyi vendéglátóipari egység mellett töltöttünk el, ami helyileg a felsőtárkányi
focipálya szomszédságában található. Megér egy misét ez a hely. Bentről
a kilencvenes évek muzsikája szól, fiúbandák slágerei, érezhetően
jól fogy a sör, artikulálatlan hangokat hallani. Amikor az egyik - már erősen
kapatos - egyén odalép hozzánk és tüzet kér, körülbelül hottentottának néz
bennünket, amikor kiderül, mi járatban vagyunk. Felfedezését, hogy "hűűte!énmilyenemberekkeltalálkoztam!!"
hamarosan világgá kürtöli, zeng tőle az utca. Mindközben
mi - apró kontraszt - édes kekszet majszolunk önfeledten. Kell is az energia,
mert az utolsó szakasz Bükkzsércig nem ígérkezik leányálomnak.
A számításaink be is jöttek. A megyehatárhoz erősen
lihegve érkezett a társaság. Szerencsére a teljes sötétség egy olyan szakasz
végén köszöntött ránk, amikor már "csak" lefelé kellett haladni.
Úgyhogy zseblámpákat elő! Az éjszakai túrázás egyébként ezt követően
állandó velejárója lett bükki kiruccanásunknak. Ami viszont Bükkzsérc előtt
kb. három kilométernyire elkapott minket, arra már tényleg nincs szó. Van a
szellő, van a szél, van a szélvihar, és van az orkán. Nem tudom, melyikben
volt része akkorra elég istenesen elfáradt csapatunknak, de embert próbáló volt,
ahogy ide-oda pakolt minket. "Oldalorkán" volt, így haladni éppenséggel
tudtunk, csak akkor jött némi helyben járás, amikor a falu határában szemből
kaptuk az égi fuvallatot. A nehézségek ellenére gond nélkül megtaláltuk a
szállásunkat (Piarista kulcsosház), le is pakoltunk magunkról - először
is egy kisebb rakomány sarat. A vacsoráról ismét csak szuperlatívuszokban tudok
beszélni/írni. Mindenki mindent beadott a közösbe; így jóval tovább tartott a
kaja - a csodálatos kenyérszaporítás jutott eszembe, és mint később kiderült,
nemcsak nekem.
Azokat az izmainkat is éreztük a nap végére, amelyekről
eddig azt sem tudtuk, hogy léteznek. Hátra volt még életem eddigi
legcsodálatosabb zuhanyzása, mely új erőt öntött megfáradt végtagjaimba. Így tértünk nyugovóra.
Még hallottuk, ahogy odakint tombol a vihar és násztáncát járja az esővel. Minket már
nem izgatott... az ütemes zaj inkább az elalvást segítette.
Második
nap - irány Bükkszentkereszt!
Indulás előtt bevásárlás egy
bükkzsérci boltban, néhány emlékezetes fotó készítése és búcsúzás kedves szállásadónktól.
Lényeg, hogy majd egy órás késéssel indultunk neki a napi mennyiségnek. Tartottunk
tőle, hogy a vihar maradványai megnehezítik majd az előrehaladást
az erdőben, de Istennek hála akadálytalanul haladhattunk. Az újra
és újra feltámadó eső ugyanakkor megtréfált minket. Egy ideig csak altatott,
aztán mikor közel jártunk Ódorvárhoz, ismét komoly erőkkel
csapott le.
Olyannyira, hogy nem is bírtunk egy helyben
maradni az egyébként gyönyörű kilátással kecsegtető
Ódorvárnál. Olyan hideg, metsző szél fújt, olyan zavaró
volt a vízszintesen zuhogó eső, hogy jobbnak láttuk
egy turistamenedék oltalma alatt meginni direkt erre az alkalomra tartogatott
"csúcsitalainkat", melyeket normál körülmények között a hegycsúcso(ko)n
szoktunk magunkba tölteni. Némi kellemes ebéd reményében irány Cserépfalu!
Ahogy a nagy könyvben meg van írva, úgy vétettük el a kék jelzést, ami a faluba
vezetett volna. Inkább három kilométeres kerülőt iktattunk be. Sebaj,
mert legalább többet beszélgethettünk és sokkal több L'art pour l'art dalt
énekelhettünk/taníthattunk egymásnak. Előkerült az örök klasszikus Lila liba, a
Nyálon lőtt lány balladája, és az Érzelmes dal is. Az utolsó szakasz
következett volna a cserépfalui Hórvölgyi Remete Vendéglőig,
ám Péter barátunk érezhetően
egyre
kevésbé bírta az iramot, lábai felmondani látszottak a szolgálatot. Mindenféle
megoldást végigfuttatunk a fejünkben, de egyik sem tűnt
igazán célravezetőnek. Még hátra volt némi gyalogút Cserépfaluig, onnan pedig kb.
22km Bükkszentkereszt. Esélytelen a folytatás. A távolsági busz ötletére
összerezzentem. Hát ezért jöttünk a Bükkbe?? De úgy látszott, tényleg nincs mit
tenni. Ekkor lépett be a történetbe Sanyi barátunk, aki nemcsak, hogy autóval
eljött Cserépfaluig, még át is vitte Petit Bükkszentkeresztre. Nincs rá jobb
kifejezés, megmentette a túránkat. E nélkül vége lett volna, az biztos. Sőt,
még a csomagjaink is elszállításra kerültek, így csak magunkat kellett
"végigvonszolni" a Hór-völgyön, amit persze hatalmas örömmel tettünk
meg. Előbb azonban még szót érdemel a Remete Étterem. Egészen
hihetetlen, de nem tudtunk leülni jóval ebédidő után sem. A főpincér
elmondása szerint nagyon ritka ez arrafelé. Pedig rászolgálnak - ezt már én
teszem hozzá. Gyönyörű környezetben remek étkekkel üdítheti fel magát itt a fáradt
vándor. Várakoztunk egy félreeső helyen, aztán jött az
információ - lehet, hogy megkapjuk a napi menü maradékát. Hohó! Leültünk egy
kis asztalnál, amit egy félreeső folyosói részen terítettek meg kizárólag a
kedvünkért.
Kisvártatva a legfinomabb legényfogó levest
hozták ki, amit valaha kóstoltam. A mindenféle túrós és gyümölcsös rétesek a
habot jelentették az amúgy is igen kellemes tortán. Le a kalappal, minden tekintetben!
Jóllakva(!) szedelődzködtünk az újabb kilométerek felé. Éppen lebukott a nap a
látóhatáron, amikor nekivágtunk enyhe huszonkét kilométeres túránknak. Nagyon
jól esett tempót menni. Az pedig még jobban, hogy közben bővült
kis csapatunk, Gergő is csatlakozott! Csak úgy hasítottuk előre,
az út jelentős részét teljes sötétségben megtéve. Amikor már fáradtam
volna, éppen akkor érkeztünk egy táblához, mely jelezte, hogy 9 kilométer van
még előttünk. Ekkor Zsolt és Gábor átvették az irányítást és hála
Istennek nem engedélyeztek pihenőt, hanem azt javasolták,
gyorsítsunk a tempón. Rejtett erőtartalékokat
mozgósítottunk, de valóban ez volt a célravezető megoldás. Rendületlenül
haladtunk, fogytak a kilométerek. A cél előtt nem sokkal azonban majdnem
eltévedtünk. Bükkszentkereszt határától nem messze egy ösvényt félreérthetően
jelzett a térképünk. Hamarost kiderült, hogy pontosan ott keveredtem el Jávorka
Lajos atyával három évvel korábban, egy akkori ifjúsági tábor alkalmával. Így
könnyen megtaláltuk Bükkszentkereszt fényeit, másodszor már nem vétettem el,
emlékeztem, hol hibáztunk 3 éve. Harmincnyolc kilométerrel a hátunk mögött
érkeztünk meg az ifjúsági tábor területére. Peti mint kedves házigazda fogadott
minket, előkészítette a terepet ahhoz, hogy bedőlhessünk
ágyainkba. Valóban, már csak egy dolog érdekelt minket. A pihenés.
Harmadik
nap - irány Bükkszentlélek!
Az előző
naphoz még hozzátartozik, hogy azt a bizonyos utolsó kilenc kilométert kevesebb
mint másfél óra alatt tettük meg. Főleg Gábor és Zsolt
diktáltak emberes tempót, de senkit sem kellett félteni. Mentünk, mint a bolond.
Nem úgy másnap, amikor a tervezett indulás pillanatában még bőven
a reggelinket majszoltuk. Peti úgy döntött, hogy inkább otthon ápolja tovább
sebeit és hazatér.
Egyetértettünk, hiszen volt egy-két igencsak
csúnya sérülés a lábán. Enyhén szólva sem hamarkodtuk el az indulást, emiatt
végül az előzőleg tervezetthez képest rövidebb útvonalon mentünk tovább.
Így viszont Gergőnek lehetősége volt mindenféle ír
népdalokat tanítani nekünk! Egész jó diákoknak bizonyultunk. Szó volt még észt
és más nemzetiségek dalairól is! Szuper énekórát rögtönöztünk egymásnak! Hamar
Miskolcra értünk, ahol főleg aszfaltút jutott osztályrészünkül. Lillafüreden
elfogyasztottunk egy-egy lángost, ami ismét maximumra srófolta életerőnket.
"Ennek megfelelően" zöld jelzésen folytattuk utunkat, persze előtte
még gyönyörködtünk a Hámori-tó szépségében és a napsütötte Bükk látványában.
Nem túlzás! Az előző két nap embert próbáló időjárása immár a múlté
volt, kellemes őszi idő fogadott minket az acélváros szélén. Mivel erre a napra
csak tizenhat kilométer volt a terv, így még sötétedés előtt
megérkeztünk, sőt, egy gyönyörű naplementét is láttunk
a Magos-kőnél. A Szentléleki turistaház vendégei voltunk, ahova be is
tettük csomagjainkat. Aztán még egy kis éjszakai túra... Mi más? Már hiányzott,
komolyan mondom. Elzarándokoltunk a pálos kolostorromokig, majd még hosszan
sétáltunk a környéken, tanulmányozva a csillagokat. Mivel összesen immár nyolcvannégy
kilométer volt a lábunkban, örültünk a pihenésnek. Ráadásul pont ekkor volt az
óraátállítás is. Teljes hatvan perccel tudtunk többet aludni. Ezt ki is
használtuk. Közel tizenegy órát sikerült szunyálni, amire egyikünknél sem volt
példa az utóbbi időben. A táskáink egyre könnyebbek voltak, a hátizsákok
aljáról lassan előkerültek az utolsó halkonzervek a vacsorához és a
reggelihez. Talán mondanom se kell, a másnapi tervezett indulás időpontjában
még mindenki javában durmolt.
A negyedik
nap - irány Szilvásvárad és Budapest!
Hát ki lehet hagyni a Látó-köveket, ha ott jár
az ember Szentléleken? Persze, hogy nem! Ráadásul gyönyörű,
tiszta időnk volt, egészen a Magas-Tátráig elláttunk. Simán
beiktathattunk volna egy hosszabb útvonalat is, de mi a legrövidebb úton
közelítettük meg Bánkút bámulatos szépségű térségét. Akkor még úgy
éreztük, hogy sietni kell. Aztán egyre kevésbé. És kevésbé. A kilométerek
ugyanis kezdtek elfogyni valami egészen rejtélyes okból kifolyólag. A
legfurcsább az volt, amikor egy tábla mutatott lefelé: Szilvásvárad jobb oldali
irányba tizenegy kilométer! Aztán mentünk tíz percet, és már az volt kiírva,
hogy már csak hat kilométerre vagyunk. Mintha más dimenzióba kerültünk volna.
Kezdtek eltűnni a méterek az életünkből. Kis híján elértük a
kora délutáni pesti járatot, pedig az röpke két órával indult korábban
Szilvásváradról, mint amivel mi terveztük a hazatérést. A Szalajka-völgyben
hatalmas embertömeg fogadott minket. Kiderült, hogy éppen valami tök fesztivál
volt ott. No, ez nem hátráltatott minket, hogy megegyünk egy-egy pisztrángot,
ha már ott van az ország legjobb pisztrángosa. Nem kellett csalódnunk. Ilyen
kiválóan elkészített, jóízű halat nagyon régen
ettem, pedig rendszeresen eszem halat. Még gyönyörködtünk egy sort a
díszes-színes kavalkádban, aztán a buszmegálló felé vettük az irányt.
Hátranézve a Bükk gyönyörű színei, csodálatos hangulata és pompás vonulatai búcsúztak
tőlünk. Négy elmondhatatlanul szép napot töltöttünk itt,
testi-lelki élmény volt, a közös imádságokkal, üdítő
beszélgetésekkel, étkezésekkel, élményekkel. Ahogy elindultunk, a Bükk szinte
mosolygott ránk, köszönve, hogy viharban, orkánban, esőben,
sárban, napsütésben, éjjel-nappal kitartottunk mellette. A busz jobb oldalán
kinézve már a Mátra hegyláncai kacsingattak ránk, új kalandra, új kihívásra
várva...
Köszönet!