pillanatképek

egy pulóver a széken, egy ebédlőben felejtett bot, majd viszem a néni után... khm, nézzünk csak lejjebb, a cipője is itt maradt :D (csak lehajolt :D)

--------------

biciklin, vonathoz, elköszönni... sietősen tekerünk

süt a nap, jönnek-mennek az autók

egyszercsak mezítláb vagyok, a szandálom leröpült a bal lábamról

mögöttünk gyalogosok biciklisek

nagy röhögés :)

élet-halál

Az egyik néni- gyönyörű mosolya, csendes, sugárzó anyai jelensége nagy hatással volt rám már munkám kezdete óta- tegnap megkért, hogy mutassak neki képeket az esküvőről.

Kerettel járt le az ebédlőbe, hajlott háta szívfájdító látvány volt, de életerős, nagyon kedves vonásai voltak. Azon kevesek közé tartozott, akik váltogatták,hogy mit isznak reggelire. Hol tejet, hol teát. Nekem bár ez plusz "energia", megkérdezni újra és újra, hogy mit szeretne, mégis egy pozitívum vele kapcsolatban. Attól, hogy valaki idős, még nem kell beleragadnia a szokásaiba.

Ez szép, de hozzá tartozik a valósághoz, hogy két és fél hónapja meglátogattam: már huzamosabb ideje a szobájában van "szobafogságon", csúfon mondva leesett a lábáról. Nincs jól. A kora is megvan hozzá, az is tény: már elmúlt 90, áprilisban van a születésnapja, 16-án, ha nem tévedett. Sokat gondolkozott rajta tegnap, mikor megkérdeztem, és lehet, hogy már 92 is elmúlt. Az ő korában ennyi rugalmasság belefér.
Látva a rossz állapotát nem is hezitáltam, megígértem neki, hogy ma viszek képeket, meglátogatom újra.

Ma délután aludt. Megsimogattam, felébredt. Megismert-e, vagy sem, fogós kérdés. Bocsánatot kért, de neki most aludnia kell, nagyon fáradt. És láttam rajta, hogy tényleg az. Ennyire fáradt emberrel még sohasem találkoztam. Eddig.

A másik szobában előtte meglátogattam egy másik nénit, aki pedig elmesélte egy alkalommal, hogy Budán és Pesten 8 helyen lakott gyerekkorában, mert a háború alatt albérletből albérletbe költözködtek. Szívesen elutazna egyszer Pestre, végigjárni a helyszíneket, gyermekkora helyeit. Mindig új iskolába is kellett járnia... Egyik ebédnél láttam, hogy sír. Meghalt a sógora, nagyon siratta. Aztán pár napra, talán másfél hétre rá a testvére is meghalt.

Megrázza őket a halál.

Néha hallom, hármasával mennek el az emberek, és tény, hogy egyik haláleset követi a másikat itt nálunk. Pénteken lesz egy temetés, ma pedig délután rámnyitja egyik lakó az ebédlőajtót, szomorúan ijedt arccal nővért keresve. Imádkozott egyik lakótársuk mellett, és azt vette észre, hogy már nem is lélegzik.

Tényleg átment a néni. Ott álltam mellette az ágy tövében, arca elé tartva a vékony szalvétát, hogy nem mozdul-e meg, hátha mégis-mégis. De nem. Sosem. Csak a saját kezem remegése. Ilyen közelről nem láttam olyan embert, akit élni is láttam- halva feküdni. Néztem a mellkasát, és rájöttem, hogy a saját lélegzetvételemet, és a saját szívverésemet is rálátom a mellkasára. Nem tudom mozdulatlannak látni, mert annyira távoli tőlem az élettelen.

Aztán hálás szívvel és imádkozva gondoltam rá a délután további részében. Talán több, mint fél éve csak szondán lehetett táplálni.

S még egy "szó" mára:

Rájöttem, hogy miben rejlik az erőnk. Tegyétek azt a másikkal, amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek. Szeressétek ellenségeiteket.

Addig szép a világ, amíg működik az aranyszabály. Ha valaki megszegi, akkor kell résen lenni, nem szabad belelépni az ördögi körbe. Más szóval a másik arcot is oda kell tartani, és továbbra is jóval válaszolni. Ha az emberek fele ilyen intelligensen kezelné a konfliktusait, a másik fele lehet, hogy már csak sikkből is békésebb-jobb emberré válna....

idő-utazás

Íme az első porté

csak a szavaiból is talán kicsit kirajzolódik az ember

azon a bizonyos ihletett szombaton Ő is volt egy esküvőn a Székesegyházban
a miénkre nem tudott eljönni, mert irtózatos meleg volt, és megvan hozzá a kora, hogy ez elfogadható érv legyen

"tegnap gyönyörű volt az esküvő, és ti is ott voltatok, odaképzeltelek titeket, és ünnepeltelek egy kicsit benneteket. Ott hagytam az asztalon a süteményt neked, majd vedd el. Hoztam egy szelet tortát a lakodalomból, csak leejtettem a dobozt, és ilyen törötten már nem akartam odaadni"

a vasárnapi ebédhez járó süteménye csakugyan az asztalon, szalvétára téve ott várt

egyik ámulatból a másikba :) ezért a pár mondatért érdemes volt megszületni, annyira megmelengetett

öregszáj

Tegnap este egy meglehetősen partizán "ünnepeljük meg az ifjú párt a háta mögött vidáman" extra sörözős-bandázást rögtönöztünk.
Mindez "özvegyi sorsom" hatására egy szintén majdnem "ifjú párral" karöltve kedves hármasban történt.

Hogy mi is ez az "özvegyi sors"? Az ifjú házas élet egyik csiklandozóan bosszantó próbatétele, amikor kedves Urammal felváltva dolgozunk, és Ő éjszakás műszakban van. Tehát ezért maradt ki a bandázásból.

No, lényeg a lényeg, hogy a blogírás is szóba esett, és a jó sztorik, a munka világa, nameg a pacsiblog.

Ennek örömére, ha-és amennyiben kapok rá emberi időszámításon belül reakciót, akkor ünnepélyesen visszatérek az írogatáshoz. Most, hogy több, mint fél éve dolgozom egy idősek otthonában, számos és számtalan pacsit élek meg.

Nem is tudtam, hogy ilyenek az öregek. Meg annyira egyszerű elégedetlennek lenni. Szomorkodni. Szidni a másikat. Kritizálni. Vitatkozni. Vádolni. És ez mind ragad. Nem  úgy, mint a méz... sokkal agresszívebben.

Ezért és tehát, kicsit magam formálására is szeretnék Nektek elmesélni sok-sok nénit és bácsit. Ezek lehet, hogy csak portrék lesznek, lehet, hogy néha több, néha kevesebb, egy sztori, egy jelenet. No és, az élet iskola, tanuljuk (meg értékelni) :)