Kicsit leült ez a téma amióta szanaszét kanyarodott az életünk, de biztos lenne mindenkinek írnivalója... én most mindenesetre idedobok egy gondolatot.
Nem tudom ti hogy vagytok vele, engem megnyugtat a vihar, az eső. Nem egy tornádóra gondolok, hanem a jó kis kárpát-medencei nyári viharokra. Nem a negyven napos esőre, hanem a két heti forróság utáni egy éjszakásra. Amikor délután már gyülekeznek a felhők, itt-ott egy-egy villám is átrohan, és a délutáni csúcsforgalomba belemorog az ég is. Amikor hirtelen sötét lesz az egész iroda és mintha a neonok se tudnák bevilágítani. A láthatár egyik oldala hirtelen kékesszürke lesz és találgatod, vajon milyen sebességgel jön, van esélyed még hazaérni vagy megázol?
Lehet hogy egész nap fáj tőle a fejem, de mikor az első villám, az első dörgés megjön, megnyugszom. Aztán elered az eső, felszáll az ázott aszfalt és föld szaga, és szívom be, ahogy csak bírom.
Sokan félnek a vihartól. De nem csak én vagyok ezzel másként, sőt a vihar iránti rajongás valahogy a gyerekekbe is átment. Mennek az ablakhoz, nézik a villámokat, várják az esőt. Ők sem félnek tőle. Mondtuk nekik, hogy a villám alá nem megyünk, a hangerő meg hozzá tartozik.
Nekem a vonzódás a viharhoz, a 10 kilométer fölé tornyosuló zivatarfelhőivel, a villámok felfoghatatlan áramerősségével, a dörgések néha fájdalmas hangerejével együtt, egy megerősítés, hogy valami nagyobb apró részei vagyunk. Mi ugyanúgy hozzátartozunk a földhöz, mint az időjárás. Még ha néha nagyobbnak, fölötte állónak is gondoljuk magunkat.
