A regényszöveg terébe lépve
A valós világ különbözik a fantázia világától. Éppen ez a legfontosabb indítéka a mesék és mítoszok létrejöttének. Ebben a sajátos közegben nem, vagy csak roppant kevéssé érvényesek azok a hétköznapi szabályok, amelyekhez hozzászoktunk. Az olvasó sokkal fogékonyabb az általa elképzelt történések iránt és élénk képzeletében születik meg „egy új világ”. Történeteket, meséket olvasva metamorfózison megyünk keresztül: egyszerű olvasóból a szerző segédeivé válunk s a mesebeli világok, azok minden szereplőjével bennünk születnek meg. Az ember az egyetlen olyan lény, amely képes a képzelete segítségével utazásokat tenni. Könyvvel a kezünkben képesek vagyunk rá, hogy felfedezzünk olyan különleges helyszíneket, tereket, amelyek az olvasás folyamata előtt nem léteztek. Thomas G. Pavel állítása szerint ez egyfajta játékként fogható fel: „Az olvasók azon belül a képzelt világon belül helyezkednek el, amelyet a játék tartamára reálisként gondolnak el.”[1] A Végtelen Történet is egy fantáziavilágba visz minket, olvasókat: egy kisfiú(olvasó)ról és az általa olvasott történetről szól. A regényszöveg egy olyan fikcionális lényt jelenít meg, aki saját valós világának határán átlépve jut el a történetbe, és annak alakítójává válik. Maga a regényszöveg hozza létre saját olvasóját: mintegy vonzza a kisfiút, Bux Barnabás Boldizsárt. Tulajdonképpen „beszippantja” őt, így lesz Barnabásnak saját története. A regény cselekménye röviden összefoglalható: a főszereplő kisfiú, Bux Barnabás Boldizsár egy varázserejű könyv segítségével Fantáziába utazik, amely pusztulóban van. A Kislány Királynő birodalmát kezdi behálózni és elárasztani a Semmi, amely mind szürkébbé mállasztja Fantáziát. E világ lakosai csupán egy embergyerekben bízhatnak, ő az egyetlen, aki segíthetne megmenteni a Kislány Királynő pusztuló birodalmát; Barnabás pedig az utolsó percben meg is érkezik. Különleges események részese lesz: hősi tetteket visz véghez, mégis majdnem mindent elpusztít maga körül, míg végül, hosszas utazás után képes lesz arra, hogy visszatérjen saját világába. Hogyan alakul át a regénybeli olvasó a regényszöveg terébe lépve? S miképp alakíthatja ő maga a fikciót, miképp változtathatja meg maga körül Fantázia birodalmát? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a regényt elemezve.
Bux Barnabás Boldizsár egy hagyományos mesét kezd olvasni. Ebben a történetben Atráskó, egy különleges törzsből származó vad fiú a főszereplő. Az ő küldetése a Nagy Keresés, mellyel a Kislány Királynő bízza meg. Rengeteg veszélyes kalandon át próbálja megtalálni azt a gyógyírt, mely Fantázia pusztuló világát megmentheti. Azért, hogy ráleljen, beutazza az egész birodalmat. Ám hamarosan kiderül: a Kislány Királynő csupán egy új névtől lehet ismét egészséges, melyet emberen kívül senki más nem adhat Fantázia teremtményeinek. Ehhez lesz tehát szükséges Barnabás személye, ehhez kell majd az ő belépése a történetbe. Wolfgang Iser gondolata juthat eszünkbe A fiktív és az imaginárius című művéből: a megnevezéssel akaratlagos határátlépés következik be. Iser szerint a fikció születése határátlépéssel jár. A fikcionális szöveg jelez saját olvasójának, amennyiben annak szükséges változtatnia saját olvasói magatartásán. Fikcionálás lesz tehát minden olvasás, amelynek során az olvasó öntudatlanul, nyitott lévén az imagináriusra intencionálisan kiveszi a részét a fikcióból.[2] „Egy új név kell neki, ennyi az ára, hogy meggyógyuljon újra minékünk.” – olvashatjuk a műben. Fantázia birodalmában új nevet, vagy akár egy új történetet kitalálni csupán egy kívülálló képes, olyasvalaki, aki a valós világból lépett be a történetbe. A fikció teremtményei nem változtathatnak a fantasztikus világ szerkezetén oly mértékben, mely maradandó lenne. Ezt csakis olyasvalaki teheti meg, aki felette áll az itteni törvényeknek, és a fikcióalkotás képességével bír. A történetbeli főhős Atráskó éppen ezért nem lehet Fantázia megmentője, ő csupán segíthet a megmentő megtalálásában.
Bux Barnabás Boldizsár a név (a Kislány Királynő nevének) kimondása által belép a történetbe. Immáron a Végtelen Történet része, sőt, annak főszereplője. Úgy utazik körbe Fantázia birodalmában, mint korábban a keresgélés során Atráskó. Ezen utazás alatt Barnabás nem passzív olvasó többé, hanem immár aktív szerepe lesz a történetben. Ismét Thomas G. Pavel egyik gondolatát említeném ezzel kapcsolatban. Szerinte minden fikcionális világ rendelkezik utazókkal, metaforikusokkal mindenképp: „A képzelt határok, területek, települések metaforikus utazókat igényelnek.” Barnabás két teret jár be: a valós, és a számára sokáig csupán fikcionális világot, Fantázia birodalmát. A regényszövegben a kettő összeér. (Ezt az L és az M fejezetek között találjuk.) Az első tizenkét fejezet Barnabás számára a valóságos világ. Itt a Barnabással megtörténő események az aktuálisak, valóságosak, az általa olvasott történet pedig fikcionális, vagyis „csupán” mese. Barnabás olvasni kezd, mert a saját élete, a világban betöltött szerepe nem lesz többé elégséges a számára. Amint kinyitja a könyvet, olvasása során a valós világ és Fantázia közti határ lassacskán elmosódni látszik. Az olvasás fikcionális folyamatot indít el, az olvasó Bux Barnabás Boldizsár nyitottá válik a másik világra, énjének egy új oldala bontakozik ki. Ennek következménye, hogy a fiú képes lesz a két világot elválasztó vékony határmezsgye átlépésére is. Ezt az átlépést persze értetlenül, hitetlenkedve fogadja. Olvasóként nem lehetett még része hasonló élményben. Wolfgang Iser így ír a fikció, a valós és az olvasó közti összetett kapcsolatról: „Az olvasóknak nem lehet kétségük afelől, hogy az illuzórikus valóság köpönyegében lehetetlenséggel szembesülnek. Mivel ez a furcsa kettős tudatállapot végig fönt kell hogy maradjon az olvasás során, teljesen bele kell olvadnunk a történetbe – annak ellenére, hogy tudatában vagyunk valótlanságának. Ez a bevonódás azért lehetséges, mert a fantázia a valóság színében jelenik meg. (…) Mivel azonban a fantázia csak tematizációja során válhat egyedivé, és a lehetetlenség valóságát jelenti, az olvasói tudatban lappangó hasadást idéz elő.[3]” Barnabás a valós világból érkezve történeteket kezd mesélni, ezek segítségével jut előbbre Fantáziában. De ezek a történetek egyúttal át is alakítják a birodalmat, a fikció átformálásával pedig Barnabás is átalakul. Minden történet Barnabás egy-egy belső vágyát testesíti meg, amelyek valóra is válnak. Komoly hatalom kerül Barnabás kezébe, ő pedig maximálisan kihasználja ezt, és akképp tesz, amint a szíve diktál, nem nézve a következményeket Fantáziára. A kívánságok és a történetek, amelyek rendre valóra válnak, elveszik Barnabás emlékeit a valós világról: a fiú elfelejti az iskolát, az osztálytársait, a saját, fikción kívüli életét. Ezzel együtt elvész az imagináriusra való fogékonysága is, a képesség, amellyel a fiú mint mesélő, és mint „határátlépő” képes volt beindítani a fikció folyamatát. Barnabás így teljesen hasonlóvá válik a mesebeli teremtményekhez. Elfelejt mindent, azt is, ki ő és miképp érkezett ebbe a világba. Hamarosan nem emlékszik már önnön valós, valamikori álarctalan létére sem is, és kész elfogadni azt az életformát, amelyet a fikció kínál számára: ott akar maradni a történetben, mert immár nem érez erőt magában ahhoz, hogy kilépjen a magára húzott álarc mögül. Azonban, mint arra lassacskán fény derül, hiába áll szándékában levetni régi énjét. Az ember ugyanis, habár szinte kiürül, amikor már minden kívánságát elkívánta, mégsem lehet soha igazi fantáziai teremtménnyé. Barnabást végül mesebeli segítői, fantáziabeli barátai juttatják arra a szintre, ahol már képes önként maga mögött hagyni a Fantázia által kínált világot, és „kilép a valóságba”. Bux Barnabás Boldizsár útját tehát végigkísértük. De a felvetett gondolatnál talán érdemes egy kicsit hosszabban elidőzni: az olvasó, mint a textus alakítója.
Minden textus többdimenziós tér: magába foglalja, érinti vagy idézi azokat a korábbi szövegeket, amelyeknek az olvasó egyszer már befogadója lehetett. Állíthatjuk tehát, hogy egyetlen szöveg sem áll magában az irodalmi textusok sorában; a szövegek kapcsolódnak egymáshoz, és felidézik egymást az olvasó tudatában. Roland Barthes ismert gondolata szerint a „szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő”.[4] Ez azzal is jár, hogy az olvasó nem hagyhatja többé figyelmen kívül korábbi olvasmányélményeit. Egy olvasás során senki sem maradhat csupán felszínes szemlélő, hiszen az olvasás egyben a textusban való elmerülést is jelenti. Egészen mély befogadás esetén így válhat az olvasmányélmény saját szöveggé. Barnabással is ez esett meg. Bux Barnabás Boldizsár olvasóként egész életében egy soha véget nem érő történetre vágyott, amelyre rá is talál az antikváriumban. Amikor olvasni kezdi, oly nagyon belemerül a szövegbe, hogy az az ő szövegévé, az ő történetévé válik. Minden textus kommunikál az olvasójával. Az olvasónak azonban minden esetben kellőképpen nyitottnak kell lennie ahhoz, hogy képes legyen belépni a történetbe. Isert idézve elmondhatjuk, hogy az olvasás határátlépéssel jár, és egyben szubjektív tapasztalat is. Annyira szubjektív, amennyire olvasásunk során egyedi és megismételhetetlen határátlépés részesei lehetünk. Figyeljük most meg Barnabást és az Antikváriust ilyen szempontból - a fiú olvasata a Végtelen Történetről teljesen egyéni és különleges, nem egyezik meg Korándi Károly Konrád olvasatával:
- Korándi úr – kérdezte Barnabás – honnan tudja mindezt? Úgy értem – volt netán ön is már Fantáziában?
- Természetesen – mondta Korándi úr. - De akkor – vélte Barnabás –, ismernie kell Holdgyermeket is! - Igen, ismerem a Kislány Királynőt – mondta Korándi úr – persze, nem ezen a néven. Én másképp hívtam. (…) - Hát akkor a Végtelen Történet mindenki számára más? - Úgy gondolom – válaszolta Korándi úr –, nemcsak könyvek segítségével lehet egyébként Fantáziába menni és visszajönni, hanem vannak más lehetőségek is. Majd rájössz.
A megfelelő kommunikáció létrejöttekor az sem mellékes szempont, hogy milyen nyelven szólítja meg a szöveg saját olvasóját. Neki értenie kell ezt a nyelvet, máskülönben be sem kerülhet a textusba. A Végtelen Történet szereplői közül a legtöbben nem ideális olvasók, hiszen nem tudnak olvasni. Atráskó például csupán nyomolvasási képességekkel bír; Amargant lakosai pedig még új történetek kitalálására sem képesek. Ezek a teremtmények nincsenek tisztában világuk valós természetével: még a saját világukból a valós világba vezető ajtót sem lelik meg. Barnabás számára azonban a Végtelen Történet, mint textus értelmezhető; és egyben olyan érdekes nyelv, amelyre egész fiatal életében várt. Így lesz ő ideális olvasó, aki semmiképp nem maradhat ki magából a fikcióból. Barnabás valóban be is lép a szöveg terébe, részese lesz a fikciónak, majd – mivel igen jól érzi magát ott – nem akar többé visszatérni saját életébe.
A főhős tehát, akinek a könyv lesz ez a textus, és a Végtelen Történet című könyv, amelynek pedig a kisfiú lesz az ideális olvasója, szinte vágynak egymásra. Ez a „vágy” játszik szerepet olvasó és szöveg egymásra találásában. Nagyon érdekes az a folyamat, amint a Végtelen Történet is maga választja ki saját olvasóját, vagyis Barnabást: „Barnabás egyszerre ráeszmélt, hogy egész idő alatt azt a könyvet bámulta, amelyet Korándi úr előbb a kezében tartott, és amely most a bőrszéken feküdt. Egyszerűen képtelen volt levenni róla a tekintetét. Úgy érezte, mintha valami mágneses erő áradna belőle, amely ellenállhatatlanul magához vonzza. A székhez közeledett, kinyújtotta lassan a kezét, megérintette a könyvet – s ebben a pillanatban valami kattanást hallott a bensőjében, mintha egy csapda záródott volna be. Barnabásnak az a homályos érzése támadt, hogy ezzel az érintéssel valami visszavonhatatlan kezdődött el és indult meg a maga útján. (…) A könyv címére meredt, és hol melege lett, hol pedig kilelte a hideg. Ez, pontosan ez volt az, amiről már olyan sokszor álmodott és amire vágyódott, mióta elfogta a szenvedély: Olyan történet, aminek soha nincs vége! A könyvek könyve! Meg kell szereznie ezt a könyvet, kerüljön, amibe kerül!” Barnabás a Végtelen Történet ideális olvasójaként bekerül a fikcióba, egyetlen napra és egyetlen mesebeli éjszakára ő lesz ennek a világnak az igazi hőse. Olvasó, mesemondó és kalandor; kívánságai és vágyai alapján követik egymást a történések, egészen a mesebeli befejezésig. A történet azután, otthagyva Barnabást ismét elindul, hogy újabb ideális olvasók után nézzen.
A Végtelen Történetben a könyv valóságán belül fikcionális világ jön létre, születik meg. Barnabás olvasásával, új meséivel megmenti Fantáziát - eltűnteti a Semmit, és saját, színes képzeletének segítségével egészen új történetet teremt. Thomas G. Pavel szerint azonban nem Barnabás az egyetlen, aki Fantáziát valaha is felfedezheti. Itt a kulcsa gondolatmenetünknek: „Mi szintén meglátogathatjuk ezeket a képzelt vidékeket, egy ideig a hősök közé vegyülhetünk, náluk lakhatunk, (…) különleges események részesei leszünk azáltal, hogy egy létrehozunk egy én-t, aki részt vesz ezekben a képzeletbeli eseményekben. Kis cserkészként küldjük el ezt az énünket ezekre a helyekre (…)”[5] Az olvasó tehát a regényszöveg terébe lépve alakítani, formálni kezdi azt, aktív részvevője lesz a fikcionális világ kialakításának - mely aztán egyre kevésbé lesz fikcionális. Az alakítás-formálás egyik legfontosabb eleme éppen a kimondás, a megnevezés, a névvel illetés aktusa. Így mintha hozzánk szólnának a könyv záró sorai: „Engedd meg, fiacskám, hogy egy öreg, tapasztalt Fantáziautazó mondjon neked valamit! Ez olyan titok, amiről Fantáziában senki sem tudhat. (…) Holdgyermekhez nem jutsz el másodszor, ez igaz – addig, amíg Holdgyermek a neve. De ha új nevet tudsz neki adni, viszontláthatod. És akárhányszor csak sikerül, minden alkalom az első és egyetlen lesz újra.”
Gőbel Ágoston
Magyar nyelv és irodalom (MA) II.évfolyam
IRODALOMJEGYZÉK:
1. Barthes, Roland: Az olvasásról. In uő.: A szöveg öröme, Osiris Könyvtár, Budapest, 1996.
2. Barthes, Roland: A műtől a szöveg felé. In uő.: A szöveg öröme, Osiris Könyvtár, Budapest, 1996.
3. Ende, Michael: A Végtelen Történet, ford., Hárs Ernő, Európa Kiadó, Budapest, 1993.
4. M. Horváth Adrienne: A Végtelen Történet mint a beavatási szertartás szimbóluma – Gondolatok Michael Ende meseregénye kapcsán, Xénia Könyvkiadó, Budapest, 1995.
[1] PAVEL, Thomas G.: Kiszögellő világok. /Ford. Medgyes Tamás./ = Helikon. 43. 1997. 4. 448-473.
[2] ISER, Wolfgang: A fiktív és az imaginárius, Osiris Könyvtár, Budapest, 2001, 299.
[3] ISER, Wolfgang: A fiktív és az imaginárius, Osiris Könyvtár, Budapest, 2001, 299-300.
[4] BARTHES, Roland: A szerző halála. In uő.: A szöveg öröme, Osiris Könyvtár, Budapest, 1996, 53.
[5] PAVEL, Thomas G.: Kiszögellő világok. /Ford. Medgyes Tamás./ = Helikon. 43. 1997. 4. 448-473.
