Pacsi A végtelen történettel

A regényszöveg terébe lépve

      A valós világ különbözik a fantázia világától. Éppen ez a legfontosabb indítéka a mesék és mítoszok létrejöttének. Ebben a sajátos közegben nem, vagy csak roppant kevéssé érvényesek azok a hétköznapi szabályok, amelyekhez hozzászoktunk. Az olvasó sokkal fogékonyabb az általa elképzelt történések iránt és élénk képzeletében születik meg „egy új világ”. Történeteket, meséket olvasva metamorfózison megyünk keresztül: egyszerű olvasóból a szerző segédeivé válunk s a mesebeli világok, azok minden szereplőjével bennünk születnek meg. Az ember az egyetlen olyan lény, amely képes a képzelete segítségével utazásokat tenni. Könyvvel a kezünkben képesek vagyunk rá, hogy felfedezzünk olyan különleges helyszíneket, tereket, amelyek az olvasás folyamata előtt nem léteztek. Thomas G. Pavel állítása szerint ez egyfajta játékként fogható fel: „Az olvasók azon belül a képzelt világon belül helyezkednek el, amelyet a játék tartamára reálisként gondolnak el.”[1] A Végtelen Történet is egy fantáziavilágba visz minket, olvasókat: egy kisfiú(olvasó)ról és az általa olvasott történetről szól. A regényszöveg egy olyan fikcionális lényt jelenít meg, aki saját valós világának határán átlépve jut el a történetbe, és annak alakítójává válik. Maga a regényszöveg hozza létre saját olvasóját: mintegy vonzza a kisfiút, Bux Barnabás Boldizsárt. Tulajdonképpen „beszippantja” őt, így lesz Barnabásnak saját története. A regény cselekménye röviden összefoglalható: a főszereplő kisfiú, Bux Barnabás Boldizsár egy varázserejű könyv segítségével Fantáziába utazik, amely pusztulóban van. A Kislány Királynő birodalmát kezdi behálózni és elárasztani a Semmi, amely mind szürkébbé mállasztja Fantáziát. E világ lakosai csupán egy embergyerekben bízhatnak, ő az egyetlen, aki segíthetne megmenteni a Kislány Királynő pusztuló birodalmát; Barnabás pedig az utolsó percben meg is érkezik. Különleges események részese lesz: hősi tetteket visz véghez, mégis majdnem mindent elpusztít maga körül, míg végül, hosszas utazás után képes lesz arra, hogy visszatérjen saját világába. Hogyan alakul át a regénybeli olvasó a regényszöveg terébe lépve? S miképp alakíthatja ő maga a fikciót, miképp változtathatja meg maga körül Fantázia birodalmát? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a regényt elemezve.

      Bux Barnabás Boldizsár egy hagyományos mesét kezd olvasni. Ebben a történetben Atráskó, egy különleges törzsből származó vad fiú a főszereplő. Az ő küldetése a Nagy Keresés, mellyel a Kislány Királynő bízza meg. Rengeteg veszélyes kalandon át próbálja megtalálni azt a gyógyírt, mely Fantázia pusztuló világát megmentheti. Azért, hogy ráleljen, beutazza az egész birodalmat. Ám hamarosan kiderül: a Kislány Királynő csupán egy új névtől lehet ismét egészséges, melyet emberen kívül senki más nem adhat Fantázia teremtményeinek. Ehhez lesz tehát szükséges Barnabás személye, ehhez kell majd az ő belépése a történetbe. Wolfgang Iser gondolata juthat eszünkbe A fiktív és az imaginárius című művéből: a megnevezéssel akaratlagos határátlépés következik be. Iser szerint a fikció születése határátlépéssel jár. A fikcionális szöveg jelez saját olvasójának, amennyiben annak szükséges változtatnia saját olvasói magatartásán. Fikcionálás lesz tehát minden olvasás, amelynek során az olvasó öntudatlanul, nyitott lévén az imagináriusra intencionálisan kiveszi a részét a fikcióból.[2] „Egy új név kell neki, ennyi az ára, hogy meggyógyuljon újra minékünk.” – olvashatjuk a műben. Fantázia birodalmában új nevet, vagy akár egy új történetet kitalálni csupán egy kívülálló képes, olyasvalaki, aki a valós világból lépett be a történetbe. A fikció teremtményei nem változtathatnak a fantasztikus világ szerkezetén oly mértékben, mely maradandó lenne. Ezt csakis olyasvalaki teheti meg, aki felette áll az itteni törvényeknek, és a fikcióalkotás képességével bír. A történetbeli főhős Atráskó éppen ezért nem lehet Fantázia megmentője, ő csupán segíthet a megmentő megtalálásában.

      Bux Barnabás Boldizsár a név (a Kislány Királynő nevének) kimondása által belép a történetbe. Immáron a Végtelen Történet része, sőt, annak főszereplője. Úgy utazik körbe Fantázia birodalmában, mint korábban a keresgélés során Atráskó. Ezen utazás alatt Barnabás nem passzív olvasó többé, hanem immár aktív szerepe lesz a történetben. Ismét Thomas G. Pavel egyik gondolatát említeném ezzel kapcsolatban. Szerinte minden fikcionális világ rendelkezik utazókkal, metaforikusokkal mindenképp: „A képzelt határok, területek, települések metaforikus utazókat igényelnek.” Barnabás két teret jár be: a valós, és a számára sokáig csupán fikcionális világot, Fantázia birodalmát. A regényszövegben a kettő összeér. (Ezt az L és az M fejezetek között találjuk.) Az első tizenkét fejezet Barnabás számára a valóságos világ. Itt a Barnabással megtörténő események az aktuálisak, valóságosak, az általa olvasott történet pedig fikcionális, vagyis „csupán” mese. Barnabás olvasni kezd, mert a saját élete, a világban betöltött szerepe nem lesz többé elégséges a számára. Amint kinyitja a könyvet, olvasása során a valós világ és Fantázia közti határ lassacskán elmosódni látszik. Az olvasás fikcionális folyamatot indít el, az olvasó Bux Barnabás Boldizsár nyitottá válik a másik világra, énjének egy új oldala bontakozik ki. Ennek következménye, hogy a fiú képes lesz a két világot elválasztó vékony határmezsgye átlépésére is. Ezt az átlépést persze értetlenül, hitetlenkedve fogadja. Olvasóként nem lehetett még része hasonló élményben. Wolfgang Iser így ír a fikció, a valós és az olvasó közti összetett kapcsolatról: „Az olvasóknak nem lehet kétségük afelől, hogy az illuzórikus valóság köpönyegében lehetetlenséggel szembesülnek. Mivel ez a furcsa kettős tudatállapot végig fönt kell hogy maradjon az olvasás során, teljesen bele kell olvadnunk a történetbe – annak ellenére, hogy tudatában vagyunk valótlanságának. Ez a bevonódás azért lehetséges, mert a fantázia a valóság színében jelenik meg. (…) Mivel azonban a fantázia csak tematizációja során válhat egyedivé, és a lehetetlenség valóságát jelenti, az olvasói tudatban lappangó hasadást idéz elő.[3]” Barnabás a valós világból érkezve történeteket kezd mesélni, ezek segítségével jut előbbre Fantáziában. De ezek a történetek egyúttal át is alakítják a birodalmat, a fikció átformálásával pedig Barnabás is átalakul. Minden történet Barnabás egy-egy belső vágyát testesíti meg, amelyek valóra is válnak. Komoly hatalom kerül Barnabás kezébe, ő pedig maximálisan kihasználja ezt, és akképp tesz, amint a szíve diktál, nem nézve a következményeket Fantáziára. A kívánságok és a történetek, amelyek rendre valóra válnak, elveszik Barnabás emlékeit a valós világról: a fiú elfelejti az iskolát, az osztálytársait, a saját, fikción kívüli életét. Ezzel együtt elvész az imagináriusra való fogékonysága is, a képesség, amellyel a fiú mint mesélő, és mint „határátlépő” képes volt beindítani a fikció folyamatát. Barnabás így teljesen hasonlóvá válik a mesebeli teremtményekhez. Elfelejt mindent, azt is, ki ő és miképp érkezett ebbe a világba. Hamarosan nem emlékszik már önnön valós, valamikori álarctalan létére sem is, és kész elfogadni azt az életformát, amelyet a fikció kínál számára: ott akar maradni a történetben, mert immár nem érez erőt magában ahhoz, hogy kilépjen a magára húzott álarc mögül. Azonban, mint arra lassacskán fény derül, hiába áll szándékában levetni régi énjét. Az ember ugyanis, habár szinte kiürül, amikor már minden kívánságát elkívánta, mégsem lehet soha igazi fantáziai teremtménnyé. Barnabást végül mesebeli segítői, fantáziabeli barátai juttatják arra a szintre, ahol már képes önként maga mögött hagyni a Fantázia által kínált világot, és „kilép a valóságba”. Bux Barnabás Boldizsár útját tehát végigkísértük. De a felvetett gondolatnál talán érdemes egy kicsit hosszabban elidőzni: az olvasó, mint a textus alakítója.

      Minden textus többdimenziós tér: magába foglalja, érinti vagy idézi azokat a korábbi szövegeket, amelyeknek az olvasó egyszer már befogadója lehetett. Állíthatjuk tehát, hogy egyetlen szöveg sem áll magában az irodalmi textusok sorában; a szövegek kapcsolódnak egymáshoz, és felidézik egymást az olvasó tudatában. Roland Barthes ismert gondolata szerint a „szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő”.[4] Ez azzal is jár, hogy az olvasó nem hagyhatja többé figyelmen kívül korábbi olvasmányélményeit. Egy olvasás során senki sem maradhat csupán felszínes szemlélő, hiszen az olvasás egyben a textusban való elmerülést is jelenti. Egészen mély befogadás esetén így válhat az olvasmányélmény saját szöveggé. Barnabással is ez esett meg. Bux Barnabás Boldizsár olvasóként egész életében egy soha véget nem érő történetre vágyott, amelyre rá is talál az antikváriumban. Amikor olvasni kezdi, oly nagyon belemerül a szövegbe, hogy az az ő szövegévé, az ő történetévé válik. Minden textus kommunikál az olvasójával. Az olvasónak azonban minden esetben kellőképpen nyitottnak kell lennie ahhoz, hogy képes legyen belépni a történetbe. Isert idézve elmondhatjuk, hogy az olvasás határátlépéssel jár, és egyben szubjektív tapasztalat is. Annyira szubjektív, amennyire olvasásunk során egyedi és megismételhetetlen határátlépés részesei lehetünk. Figyeljük most meg Barnabást és az Antikváriust ilyen szempontból - a fiú olvasata a Végtelen Történetről teljesen egyéni és különleges, nem egyezik meg Korándi Károly Konrád olvasatával:

- Korándi úr – kérdezte Barnabás – honnan tudja mindezt? Úgy értem – volt netán ön is már Fantáziában? 

- Természetesen – mondta Korándi úr. - De akkor – vélte Barnabás –, ismernie kell Holdgyermeket is! - Igen, ismerem a Kislány Királynőt – mondta Korándi úr – persze, nem ezen a néven. Én másképp hívtam. (…) - Hát akkor a Végtelen Történet mindenki számára más? - Úgy gondolom – válaszolta Korándi úr –, nemcsak könyvek segítségével lehet egyébként Fantáziába menni és visszajönni, hanem vannak más lehetőségek is. Majd rájössz.

     A megfelelő kommunikáció létrejöttekor az sem mellékes szempont, hogy milyen nyelven szólítja meg a szöveg saját olvasóját. Neki értenie kell ezt a nyelvet, máskülönben be sem kerülhet a textusba. A Végtelen Történet szereplői közül a legtöbben nem ideális olvasók, hiszen nem tudnak olvasni. Atráskó például csupán nyomolvasási képességekkel bír; Amargant lakosai pedig még új történetek kitalálására sem képesek. Ezek a teremtmények nincsenek tisztában világuk valós természetével: még a saját világukból a valós világba vezető ajtót sem lelik meg. Barnabás számára azonban a Végtelen Történet, mint textus értelmezhető; és egyben olyan érdekes nyelv, amelyre egész fiatal életében várt. Így lesz ő ideális olvasó, aki semmiképp nem maradhat ki magából a fikcióból. Barnabás valóban be is lép a szöveg terébe, részese lesz a fikciónak, majd – mivel igen jól érzi magát ott – nem akar többé visszatérni saját életébe.

     A főhős tehát, akinek a könyv lesz ez a textus, és a Végtelen Történet című könyv, amelynek pedig a kisfiú lesz az ideális olvasója, szinte vágynak egymásra. Ez a „vágy” játszik szerepet olvasó és szöveg egymásra találásában. Nagyon érdekes az a folyamat, amint a Végtelen Történet is maga választja ki saját olvasóját, vagyis Barnabást: „Barnabás egyszerre ráeszmélt, hogy egész idő alatt azt a könyvet bámulta, amelyet Korándi úr előbb a kezében tartott, és amely most a bőrszéken feküdt. Egyszerűen képtelen volt levenni róla a tekintetét. Úgy érezte, mintha valami mágneses erő áradna belőle, amely ellenállhatatlanul magához vonzza. A székhez közeledett, kinyújtotta lassan a kezét, megérintette a könyvet – s ebben a pillanatban valami kattanást hallott a bensőjében, mintha egy csapda záródott volna be. Barnabásnak az a homályos érzése támadt, hogy ezzel az érintéssel valami visszavonhatatlan kezdődött el és indult meg a maga útján. (…) A könyv címére meredt, és hol melege lett, hol pedig kilelte a hideg. Ez, pontosan ez volt az, amiről már olyan sokszor álmodott és amire vágyódott, mióta elfogta a szenvedély: Olyan történet, aminek soha nincs vége! A könyvek könyve! Meg kell szereznie ezt a könyvet, kerüljön, amibe kerül!” Barnabás a Végtelen Történet ideális olvasójaként bekerül a fikcióba, egyetlen napra és egyetlen mesebeli éjszakára ő lesz ennek a világnak az igazi hőse. Olvasó, mesemondó és kalandor; kívánságai és vágyai alapján követik egymást a történések, egészen a mesebeli befejezésig. A történet azután, otthagyva Barnabást ismét elindul, hogy újabb ideális olvasók után nézzen.

     A Végtelen Történetben a könyv valóságán belül fikcionális világ jön létre, születik meg. Barnabás olvasásával, új meséivel megmenti Fantáziát - eltűnteti a Semmit, és saját, színes képzeletének segítségével egészen új történetet teremt. Thomas G. Pavel szerint azonban nem Barnabás az egyetlen, aki Fantáziát valaha is felfedezheti. Itt a kulcsa gondolatmenetünknek: „Mi szintén meglátogathatjuk ezeket a képzelt vidékeket, egy ideig a hősök közé vegyülhetünk, náluk lakhatunk, (…) különleges események részesei leszünk azáltal, hogy egy létrehozunk egy én-t, aki részt vesz ezekben a képzeletbeli eseményekben. Kis cserkészként küldjük el ezt az énünket ezekre a helyekre (…)”[5] Az olvasó tehát a regényszöveg terébe lépve alakítani, formálni kezdi azt, aktív részvevője lesz a fikcionális világ kialakításának - mely aztán egyre kevésbé lesz fikcionális. Az alakítás-formálás egyik legfontosabb eleme éppen a kimondás, a megnevezés, a névvel illetés aktusa. Így mintha hozzánk szólnának a könyv záró sorai: „Engedd meg, fiacskám, hogy egy öreg, tapasztalt Fantáziautazó mondjon neked valamit! Ez olyan titok, amiről Fantáziában senki sem tudhat. (…) Holdgyermekhez nem jutsz el másodszor, ez igaz – addig, amíg Holdgyermek a neve. De ha új nevet tudsz neki adni, viszontláthatod. És akárhányszor csak sikerül, minden alkalom az első és egyetlen lesz újra.”

Gőbel Ágoston

Magyar nyelv és irodalom (MA) II.évfolyam

IRODALOMJEGYZÉK:


1. Barthes, Roland: Az olvasásról. In uő.: A szöveg öröme, Osiris Könyvtár, Budapest, 1996.


2. Barthes, Roland: A műtől a szöveg felé. In uő.: A szöveg öröme, Osiris Könyvtár, Budapest, 1996.


3. Ende, Michael: A Végtelen Történet, ford., Hárs Ernő, Európa Kiadó, Budapest, 1993.


4. M. Horváth Adrienne: A Végtelen Történet mint a beavatási szertartás szimbóluma – Gondolatok Michael Ende meseregénye kapcsán, Xénia Könyvkiadó, Budapest, 1995.




[1] PAVEL, Thomas G.: Kiszögellő világok. /Ford. Medgyes Tamás./ = Helikon. 43. 1997. 4. 448-473.

[2] ISER, Wolfgang: A fiktív és az imaginárius, Osiris Könyvtár, Budapest, 2001, 299.

[3] ISER, Wolfgang: A fiktív és az imaginárius, Osiris Könyvtár, Budapest, 2001, 299-300.

[4] BARTHES, Roland: A szerző halála. In uő.: A szöveg öröme, Osiris Könyvtár, Budapest, 1996, 53.

[5] PAVEL, Thomas G.: Kiszögellő világok. /Ford. Medgyes Tamás./ = Helikon. 43. 1997. 4. 448-473.

Pacsi a viharral

Kicsit leült ez a téma amióta szanaszét kanyarodott az életünk, de biztos lenne mindenkinek írnivalója... én most mindenesetre idedobok egy gondolatot.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, engem megnyugtat a vihar, az eső. Nem egy tornádóra gondolok, hanem a jó kis kárpát-medencei nyári viharokra. Nem a negyven napos esőre, hanem a két heti forróság utáni egy éjszakásra. Amikor délután már gyülekeznek a felhők, itt-ott egy-egy villám is átrohan, és a délutáni csúcsforgalomba belemorog az ég is. Amikor hirtelen sötét lesz az egész iroda és mintha a neonok se tudnák bevilágítani. A láthatár egyik oldala hirtelen kékesszürke lesz és találgatod, vajon milyen sebességgel jön, van esélyed még hazaérni vagy megázol?
Lehet hogy egész nap fáj tőle a fejem, de mikor az első villám, az első dörgés megjön, megnyugszom. Aztán elered az eső, felszáll az ázott aszfalt és föld szaga, és szívom be, ahogy csak bírom.

Sokan félnek a vihartól. De nem csak én vagyok ezzel másként, sőt a vihar iránti rajongás valahogy a gyerekekbe is átment. Mennek az ablakhoz, nézik a villámokat, várják az esőt. Ők sem félnek tőle. Mondtuk nekik, hogy a villám alá nem megyünk, a hangerő meg hozzá tartozik.

Nekem a vonzódás a viharhoz, a 10 kilométer fölé tornyosuló zivatarfelhőivel, a villámok felfoghatatlan áramerősségével, a dörgések néha fájdalmas hangerejével együtt, egy megerősítés, hogy valami nagyobb apró részei vagyunk. Mi ugyanúgy hozzátartozunk a földhöz, mint az időjárás. Még ha néha nagyobbnak, fölötte állónak is gondoljuk magunkat.

Pacsi a Bükk-fennsíkkal!

Száz kilométer krónikája 2014-ből - irány a Bükk!

Mi mással töltené október végi hosszú hétvégéjét néhány fiatalember, minthogy hátizsákot, kabátot, bakancsot, felszerelést ragadva hazánk egyik legizgalmasabb tájegysége felé vegyék az irányt, fizikai-lelki töltekezés céljából? Kezdjük ott, hogy a buszt el kell érni, ami Szilvásváradra indul. Október huszonharmadika, munkaszüneti nap van, ennek megfelelően sok-sok ember várakozik a buszállomáson. Ilyenkor eszembe jut, hogy az embernek vannak a "nagy elérései". Nos, ez az alkalom mindenképp ilyen volt. 8:00-ra beszéltük meg a találkozót a 8:15-kor induló járathoz. Zsolt volt a legpontosabb, aki 8:10-re futott be a tett színhelyére. Én 8:14-kor tűntem fel elől-hátul hátizsákkal megpakolva. Bedobtam a pakkomat a csomagtartóba és örömmel nyugtáztam, hogy még pont elértük, ahogy kell. 8:15 van. Gábor azonban sehol. A sofőr beindítja a motort, közben a mobiltelefonom megszólal. Gábor az. Nem tudnánk-e még két percig várakoztatni a buszt... Ugyanis ő még csak most érkezik buszállomás mellé. Dehogynem... Egy kedves hölgyike is gondoskodik róla, hogy késve induljon a barcikai járat, mindenesetre Gábor befut, busz indul. Eger városáig némi beszélgetés és alváspótlás következik. Majd átszállás Szilvásvárad felé. Érdekes jelenség, hiszen pontosan egy évvel ezelőtt ugyanúgy ezt a járatot választottuk a Szalajka-völgy felé. Akkor ragyogó idő, alig néhány utas. Most rendületlenül hulló csapadék, és ... a "zsúfoltság" nem írja le igazán, amivel találkozunk. Mindenhonnan emberek lógnak. A sofőr szakadatlan kiabál hátra több és még több helyet kérve a felszálló utasoknak. Akik egy idő után már erőst meggondolják a felszállást. Szilvásváradon szerencsére sikerül leszállnunk, sőt, kiderül, hogy az utasok nagy része ugyancsak ide érkezik. Csak az eső ne esne annyira. Sebaj, mi így is nekiveselkedünk 100 kilométeresre tervezett túránknak.

Első nap - Irány Bükkzsérc!

Az elég hamar kiderült, hogy ha olyan tempóban haladunk, ahogy a Szalajka-völgyet magunk mögött hagytuk, akkor másnapra sem érünk úti célunkhoz. De hogy abban a völgyben mennyi látnivaló van! Nem véletlenül Magyarország talán legszebb helye! Több napot is bőven el lehet ott tölteni. Szépségén túl igazán attól marad most számunkra emlékezetes, hogy egy fedett részen letelepedünk ebédelni. Hogy milyen étkek és italok kerültek elő a zsákokból, arra nincs megfelelő jelzője amúgy igen gazdag magyar nyelvünknek. Én például sosem gondoltam volna, hogy fogok olyan savanyúságot kóstolni, melyből szüntelen repetázni akarok majd. És nemcsak én. Péter barátunk - pontosabban kedves édesanyja - olyan savanyúsággal örvendeztetett meg minket, mely köröket ver az eddigi legjobb hasonszőrű ételre is, melyet eddig volt szerencsém elfogyasztani. Na, de INDULÁS! Innentől kezdve nulla, azaz 0 lett azon turisták száma, akiket lehagytunk vagy szembe jöttek utunk során. Az időjárást és a gigantikus sártengert látva nem is csoda. Szerencsére, ahogy egyre feljebb mentünk, úgy a sár is kezdett elmaradozni. Inkább a szél erősödött fel. A Bél-kő környékén gyönyörködtünk egy sort a meseszép panorámában, de már éreztük végzetünket... az óránkra és a Bélapátfalva felől érkező felhőkre pillantva. Storm is coming. Felsőtárkány határába egész emberi időpontban érkeztünk. Belefért még egy kis pihenés is, amit az egyik helyi vendéglátóipari egység mellett töltöttünk el, ami helyileg a felsőtárkányi focipálya szomszédságában található. Megér egy misét ez a hely. Bentről a kilencvenes évek muzsikája szól, fiúbandák slágerei, érezhetően jól fogy a sör, artikulálatlan hangokat hallani. Amikor az egyik - már erősen kapatos - egyén odalép hozzánk és tüzet kér, körülbelül hottentottának néz bennünket, amikor kiderül, mi járatban vagyunk. Felfedezését, hogy "hűűte!énmilyenemberekkeltalálkoztam!!" hamarosan világgá kürtöli, zeng tőle az utca. Mindközben mi - apró kontraszt - édes kekszet majszolunk önfeledten. Kell is az energia, mert az utolsó szakasz Bükkzsércig nem ígérkezik leányálomnak.

A számításaink be is jöttek. A megyehatárhoz erősen lihegve érkezett a társaság. Szerencsére a teljes sötétség egy olyan szakasz végén köszöntött ránk, amikor már "csak" lefelé kellett haladni. Úgyhogy zseblámpákat elő! Az éjszakai túrázás egyébként ezt követően állandó velejárója lett bükki kiruccanásunknak. Ami viszont Bükkzsérc előtt kb. három kilométernyire elkapott minket, arra már tényleg nincs szó. Van a szellő, van a szél, van a szélvihar, és van az orkán. Nem tudom, melyikben volt része akkorra elég istenesen elfáradt csapatunknak, de embert próbáló volt, ahogy ide-oda pakolt minket. "Oldalorkán" volt, így haladni éppenséggel tudtunk, csak akkor jött némi helyben járás, amikor a falu határában szemből kaptuk az égi fuvallatot. A nehézségek ellenére gond nélkül megtaláltuk a szállásunkat (Piarista kulcsosház), le is pakoltunk magunkról - először is egy kisebb rakomány sarat. A vacsoráról ismét csak szuperlatívuszokban tudok beszélni/írni. Mindenki mindent beadott a közösbe; így jóval tovább tartott a kaja - a csodálatos kenyérszaporítás jutott eszembe, és mint később kiderült, nemcsak nekem. Azokat az izmainkat is éreztük a nap végére, amelyekről eddig azt sem tudtuk, hogy léteznek. Hátra volt még életem eddigi legcsodálatosabb zuhanyzása, mely új erőt öntött megfáradt végtagjaimba. Így tértünk nyugovóra. Még hallottuk, ahogy odakint tombol a vihar és násztáncát járja az esővel. Minket már nem izgatott... az ütemes zaj inkább az elalvást segítette.

Második nap - irány Bükkszentkereszt!

Indulás előtt bevásárlás egy bükkzsérci boltban, néhány emlékezetes fotó készítése és búcsúzás kedves szállásadónktól. Lényeg, hogy majd egy órás késéssel indultunk neki a napi mennyiségnek. Tartottunk tőle, hogy a vihar maradványai megnehezítik majd az előrehaladást az erdőben, de Istennek hála akadálytalanul haladhattunk. Az újra és újra feltámadó eső ugyanakkor megtréfált minket. Egy ideig csak altatott, aztán mikor közel jártunk Ódorvárhoz, ismét komoly erőkkel csapott le.

Olyannyira, hogy nem is bírtunk egy helyben maradni az egyébként gyönyörű kilátással kecsegtető Ódorvárnál. Olyan hideg, metsző szél fújt, olyan zavaró volt a vízszintesen zuhogó eső, hogy jobbnak láttuk egy turistamenedék oltalma alatt meginni direkt erre az alkalomra tartogatott "csúcsitalainkat", melyeket normál körülmények között a hegycsúcso(ko)n szoktunk magunkba tölteni. Némi kellemes ebéd reményében irány Cserépfalu! Ahogy a nagy könyvben meg van írva, úgy vétettük el a kék jelzést, ami a faluba vezetett volna. Inkább három kilométeres kerülőt iktattunk be. Sebaj, mert legalább többet beszélgethettünk és sokkal több L'art pour l'art dalt énekelhettünk/taníthattunk egymásnak. Előkerült az örök klasszikus Lila liba, a Nyálon lőtt lány balladája, és az Érzelmes dal is. Az utolsó szakasz következett volna a cserépfalui Hórvölgyi Remete Vendéglőig, ám Péter barátunk érezhetően egyre kevésbé bírta az iramot, lábai felmondani látszottak a szolgálatot. Mindenféle megoldást végigfuttatunk a fejünkben, de egyik sem tűnt igazán célravezetőnek. Még hátra volt némi gyalogút Cserépfaluig, onnan pedig kb. 22km Bükkszentkereszt. Esélytelen a folytatás. A távolsági busz ötletére összerezzentem. Hát ezért jöttünk a Bükkbe?? De úgy látszott, tényleg nincs mit tenni. Ekkor lépett be a történetbe Sanyi barátunk, aki nemcsak, hogy autóval eljött Cserépfaluig, még át is vitte Petit Bükkszentkeresztre. Nincs rá jobb kifejezés, megmentette a túránkat. E nélkül vége lett volna, az biztos. Sőt, még a csomagjaink is elszállításra kerültek, így csak magunkat kellett "végigvonszolni" a Hór-völgyön, amit persze hatalmas örömmel tettünk meg. Előbb azonban még szót érdemel a Remete Étterem. Egészen hihetetlen, de nem tudtunk leülni jóval ebédidő után sem. A főpincér elmondása szerint nagyon ritka ez arrafelé. Pedig rászolgálnak - ezt már én teszem hozzá. Gyönyörű környezetben remek étkekkel üdítheti fel magát itt a fáradt vándor. Várakoztunk egy félreeső helyen, aztán jött az információ - lehet, hogy megkapjuk a napi menü maradékát. Hohó! Leültünk egy kis asztalnál, amit egy félreeső folyosói részen terítettek meg kizárólag a kedvünkért.

Kisvártatva a legfinomabb legényfogó levest hozták ki, amit valaha kóstoltam. A mindenféle túrós és gyümölcsös rétesek a habot jelentették az amúgy is igen kellemes tortán. Le a kalappal, minden tekintetben! Jóllakva(!) szedelődzködtünk az újabb kilométerek felé. Éppen lebukott a nap a látóhatáron, amikor nekivágtunk enyhe huszonkét kilométeres túránknak. Nagyon jól esett tempót menni. Az pedig még jobban, hogy közben bővült kis csapatunk, Gergő is csatlakozott! Csak úgy hasítottuk előre, az út jelentős részét teljes sötétségben megtéve. Amikor már fáradtam volna, éppen akkor érkeztünk egy táblához, mely jelezte, hogy 9 kilométer van még előttünk. Ekkor Zsolt és Gábor átvették az irányítást és hála Istennek nem engedélyeztek pihenőt, hanem azt javasolták, gyorsítsunk a tempón. Rejtett erőtartalékokat mozgósítottunk, de valóban ez volt a célravezető megoldás. Rendületlenül haladtunk, fogytak a kilométerek. A cél előtt nem sokkal azonban majdnem eltévedtünk. Bükkszentkereszt határától nem messze egy ösvényt félreérthetően jelzett a térképünk. Hamarost kiderült, hogy pontosan ott keveredtem el Jávorka Lajos atyával három évvel korábban, egy akkori ifjúsági tábor alkalmával. Így könnyen megtaláltuk Bükkszentkereszt fényeit, másodszor már nem vétettem el, emlékeztem, hol hibáztunk 3 éve. Harmincnyolc kilométerrel a hátunk mögött érkeztünk meg az ifjúsági tábor területére. Peti mint kedves házigazda fogadott minket, előkészítette a terepet ahhoz, hogy bedőlhessünk ágyainkba. Valóban, már csak egy dolog érdekelt minket. A pihenés.

Harmadik nap - irány Bükkszentlélek!

Az előző naphoz még hozzátartozik, hogy azt a bizonyos utolsó kilenc kilométert kevesebb mint másfél óra alatt tettük meg. Főleg Gábor és Zsolt diktáltak emberes tempót, de senkit sem kellett félteni. Mentünk, mint a bolond. Nem úgy másnap, amikor a tervezett indulás pillanatában még bőven a reggelinket majszoltuk. Peti úgy döntött, hogy inkább otthon ápolja tovább sebeit és hazatér.

Egyetértettünk, hiszen volt egy-két igencsak csúnya sérülés a lábán. Enyhén szólva sem hamarkodtuk el az indulást, emiatt végül az előzőleg tervezetthez képest rövidebb útvonalon mentünk tovább. Így viszont Gergőnek lehetősége volt mindenféle ír népdalokat tanítani nekünk! Egész jó diákoknak bizonyultunk. Szó volt még észt és más nemzetiségek dalairól is! Szuper énekórát rögtönöztünk egymásnak! Hamar Miskolcra értünk, ahol főleg aszfaltút jutott osztályrészünkül. Lillafüreden elfogyasztottunk egy-egy lángost, ami ismét maximumra srófolta életerőnket. "Ennek megfelelően" zöld jelzésen folytattuk utunkat, persze előtte még gyönyörködtünk a Hámori-tó szépségében és a napsütötte Bükk látványában. Nem túlzás! Az előző két nap embert próbáló időjárása immár a múlté volt, kellemes őszi idő fogadott minket az acélváros szélén. Mivel erre a napra csak tizenhat kilométer volt a terv, így még sötétedés előtt megérkeztünk, sőt, egy gyönyörű naplementét is láttunk a Magos-kőnél. A Szentléleki turistaház vendégei voltunk, ahova be is tettük csomagjainkat. Aztán még egy kis éjszakai túra... Mi más? Már hiányzott, komolyan mondom. Elzarándokoltunk a pálos kolostorromokig, majd még hosszan sétáltunk a környéken, tanulmányozva a csillagokat. Mivel összesen immár nyolcvannégy kilométer volt a lábunkban, örültünk a pihenésnek. Ráadásul pont ekkor volt az óraátállítás is. Teljes hatvan perccel tudtunk többet aludni. Ezt ki is használtuk. Közel tizenegy órát sikerült szunyálni, amire egyikünknél sem volt példa az utóbbi időben. A táskáink egyre könnyebbek voltak, a hátizsákok aljáról lassan előkerültek az utolsó halkonzervek a vacsorához és a reggelihez. Talán mondanom se kell, a másnapi tervezett indulás időpontjában még mindenki javában durmolt.

A negyedik nap - irány Szilvásvárad és Budapest!

Hát ki lehet hagyni a Látó-köveket, ha ott jár az ember Szentléleken? Persze, hogy nem! Ráadásul gyönyörű, tiszta időnk volt, egészen a Magas-Tátráig elláttunk. Simán beiktathattunk volna egy hosszabb útvonalat is, de mi a legrövidebb úton közelítettük meg Bánkút bámulatos szépségű térségét. Akkor még úgy éreztük, hogy sietni kell. Aztán egyre kevésbé. És kevésbé. A kilométerek ugyanis kezdtek elfogyni valami egészen rejtélyes okból kifolyólag. A legfurcsább az volt, amikor egy tábla mutatott lefelé: Szilvásvárad jobb oldali irányba tizenegy kilométer! Aztán mentünk tíz percet, és már az volt kiírva, hogy már csak hat kilométerre vagyunk. Mintha más dimenzióba kerültünk volna. Kezdtek eltűnni a méterek az életünkből. Kis híján elértük a kora délutáni pesti járatot, pedig az röpke két órával indult korábban Szilvásváradról, mint amivel mi terveztük a hazatérést. A Szalajka-völgyben hatalmas embertömeg fogadott minket. Kiderült, hogy éppen valami tök fesztivál volt ott. No, ez nem hátráltatott minket, hogy megegyünk egy-egy pisztrángot, ha már ott van az ország legjobb pisztrángosa. Nem kellett csalódnunk. Ilyen kiválóan elkészített, jóízű halat nagyon régen ettem, pedig rendszeresen eszem halat. Még gyönyörködtünk egy sort a díszes-színes kavalkádban, aztán a buszmegálló felé vettük az irányt. Hátranézve a Bükk gyönyörű színei, csodálatos hangulata és pompás vonulatai búcsúztak tőlünk. Négy elmondhatatlanul szép napot töltöttünk itt, testi-lelki élmény volt, a közös imádságokkal, üdítő beszélgetésekkel, étkezésekkel, élményekkel. Ahogy elindultunk, a Bükk szinte mosolygott ránk, köszönve, hogy viharban, orkánban, esőben, sárban, napsütésben, éjjel-nappal kitartottunk mellette. A busz jobb oldalán kinézve már a Mátra hegyláncai kacsingattak ránk, új kalandra, új kihívásra várva...

Köszönet!

Pacsi az óceánjáróval

A másikban való én-felfedezés

(Az identitás-keresés kérdései Alessandro Baricco: Novecento című művében)

Az írói mű a nyelv segítségével fejezi ki önmagát. S mivel legalább egy nyelven mindenki beszél, egyúttal képes mondatokat alkotni, közölni érzéseit, gondolatait. Hol van azonban a határ? Gondolataink, érzéseink irodalmi szándékú közlése már irodalom is lenne? Tévedés azt hinnünk, pusztán azért, mert képesek vagyunk nyelvi eszközökkel közölni dolgokat, képesek vagyunk mindjárt műalkotásokat is létrehozni. Az – általában - nem merül fel az emberben, hogy élményeit megfelelő előképzettség nélkül zenei dallamokban ossza meg a világgal. Mire is gondolunk? Fürdőkádban esedékes dúdolgatásainkat a legritkább esetben jut eszünkbe fúgává, több tételes keringővé kidolgozni. És valljuk be, sokkal több szerelmes lélek önti érzéseit saját készítésű versbe, novellába, mint festményre, szoborba. Elfogadjuk ugyanis, hogy a zene, a festészet, a szobrászat fogásait kemény munkával és tanulással lehet csak magunkévá tenni - írni azonban mintha mindenki tudna. Érdekes az irodalom helyzete, hiszen évszázadokon át oktattak olyan tantárgyakat, amelyek az írásművészet fejlesztését szolgálták – tehát meg lehetett tanulni írni. Idősb diákok külön tantárgyként tanulták a retorika, a poétika, a stilisztika tudományát. Ezen tárgyak oktatásának és gyakorol­tatásának vélhetően igen egyszerű célja lehetett: a későbbi falusi lelkészeket, szónokokat készí­tették elő hivatásbeli kötelességeikre. Tehát az irodalomban olyasmit láttak, ami alapvetően kifelé irányul. Ez nem sokáig maradt így, sőt, talán soha nem is volt így egészen. Ugyanis aki írni kezd, az legritkább esetben akar a világból felfedezni valamit. Aki írni kezd, az önmagát akarja felfedezni! Rá akar jönni, meg szeretne fejteni valamit az „én” sötétbe burkolódzó zugaiból. Tzvetan Todorov A műfajok eredete című tanulmányában azt fejtegeti, hogy minden szöveg – s így a műfajok – alapvetően a beszédaktusra1 vezethetőek vissza, egyfajta kommunikálási szándékra. De a beszédaktus feltételezi a „te” jelenlétét is! Ezen tézis alátámasztója lehet Hans-Georg Gadamer Szöveg és interpretáció című munkájában az a rész, amikor a nyelv dialogikus jellegéről2 esik szó. Amit a beszéd eredményez, az nem egyszerűen egy „szándékolt értelem” rögzítése, hanem egy állandóan változó kísérlet arra, hogy kitegyük magunkat valakinek, „ráálljunk valakire” – mármint gondolatilag. Körkörösség figyelhető meg beszélő és hallgató, én és te, vagy ahogy Gadamer írja: megértő és megértett között. De hogyan kapcsolódik mindez az „én” felfedezésének kérdéséhez? Mitől lesz több az „én” ebben a körkörösségben? Hogyan fedezhetjük fel magunkat a másik által? S milyen válaszai vannak erre az irodalomnak?

Gondolatmenetünk kezdetén bevezetünk egy kifejezést, melyet a továbbiakban használni fogunk. Ezt a terminust ezidáig szociológiai, pszichológiai értekezések lapjain láthattuk felbukkanni, most irodalmi összefüggésbe kívánjuk helyezni. Ez a kifejezés az eggyé válás. Elmélkedésünket egy rövid történettel kezdjük, majd elemzés céljából górcső alá vesszük Alessandro Baricco Novecento című munkáját, és sajátos énképződési folyamatait. A történet egy olaszországi kis városkában történt, a második világháború idején. Egy fiatal lány saját sorsának alakulásán töprengett, szeretett volna rájönni, ki is ő valójában, mi végre van az emberek között, mit takar az ő sajátos „én”-je? Hívő, katolikus családból származott, szerette és tisztelte az embereket, tanítónői feladatait pedig készséggel ellátta. Valami azonban mégis hiányzott számára. Érezte, nagy dolgokra hivatott, de ezeket nemhogy elérni, megismerni sem tudja igazán. Egyik nap a szövetséges erők bombázni kezdték városát, s ő – családjával együtt – a hegyekbe menekült. Úgy gondolta úgy segíthet legtöbbet a város lakóin, ha életét kockáztatva visszatér a romok közé, és menti, ami menthető. Így is történt. A bombázások után visszament a városba, ahol kihalt utcák, lerombolt házak fogadták - a látvány elkeserítő volt. Még nem sejtette, hogy hamarosan egy sorsdöntő találkozásra kerül sor. Ahogy haladt előre a törmelék között, az utcán egy idősebb nő jött vele szembe. Szeretett volna segíteni rajta, ám nem tudta hogyan tegye meg mindezt. Amikor közelebb értek egymáshoz, látta, hogy a nő teljesen kétségbeesett. Odament a fiatal lányhoz, megrázta a vállánál fogva és zokogva ennyit mondott: „Négyen haltak meg az enyéim közül!” A lány nem tudta mit válaszoljon. Szeretett volna segíteni, de úgy érezte, hiábavaló lenne minden igyekezete. Ha jó szavakkal vigasztalná a nőt, azzal kívül marad a problémán, nem kerül a mélyére. Hirtelen azt érezte, hogy nem kívülről kell behatolnia ebbe az eseménybe, hanem belülről. Csak úgy tud bátorítólag hatni erre a nőre, ha eggyé válik a fájdalmával, ha teljesen kiüresíti magát a fájdalom előtt: az ő családját ölték meg, az övéi közül haltak meg négyen! – nemsokára ketten sírtak együtt. A lány nemcsak későbbi hivatásából értett meg itt sokat, hanem – mivel filozófiát tanult – nagy gondolkodók elmélkedései is közelebb kerültek hozzá az olvasásról, az interpretációról, a létmegértésről és sok egyéb dologról. Rádöbbent, hogy egy sajátos „olvasás”, amikor az „én” kilépve önmagából, kezdeményez a „te” felé. Ilyen lehet a másikat olvasni, amikor énünket úgy alakítjuk, fogalmazzuk meg, hogy az a másik ember életének segítségével, a „másik” segítségével történik.

Kiváló példát találunk erre egy irodalmi műben, a nagy óceánjáró zongorista, Danny Boodmann T.D. Lemon Novecento személyében. Az ő identitásépítése egészen egyedülálló a fent említett történet szempontjából. Alessandro Baricco Novecento című alkotásának olvasása közben mindannyiunkban felvetődhet a kérdés: A főhősnek volt egyáltalán énje? Soha nem járt a szárazföldön, soha nem lépett le a hajóról! „… Nyolcéves volt, és maga mögött tudott vagy ötven Európa-Amerika oda-vissza utat. Az óceán volt az otthona. Ami a szárazföldet illeti, oda sose tette a lábát. Látta persze a kikötőből. De sosem szállt ki. (…) Vagyis Novecento a világ számára nem létezett: egyetlen városban, egyházközségben, kórházban, egyetlen börtönben, baseballcsapatban sem volt bejegyezve a neve. Nem volt hazája, sem születési dátuma, családja sem volt. Nyolcéves volt: de hivatalosan meg sem született.” Tehát nem beszélhetünk a hagyományos értelemben vett identitásról. De miért nem? Mi teszi rendkívülivé Novecento énjét? Érdemes ilyen szempontból odafigyelni a szöveg metaforikájára. Novecento számára a hajó a világ. Nem hagyja el semmi kincsért, mert akkor a saját életéből, énjéből lépne ki. De ezzel még mindig nem kapunk választ arra a kérdésre, hogy miként is alakul ki, hogyan építkezik Novecento identitása. Szándékosan nem használom a főhős kifejezést, hiszen még ez sem jelenthető ki teljes bizonyossággal. Ki a főhős? A trombitás-narrátor? Vagy maga Novecento? Tulajdonképpen valamennyi kérdésünkre megérkezik a válasz, ha felidézzük a műből azt a részt, amikor változik az elbeszélő személye - akkor veszi át Novecento, mikor a vágyak kiürítéséről olvasunk – ekkor alkotja meg tulajdon identitását, pedig azt hihetnénk, pont ekkor veszíti el! Ezt a gondolatsort érdemes hosszabban is magyarázni, ugyanis itt nem pusztán a vágyak kiüresedéséről van szó az én-képződéssel kapcsolatban, hanem az eggyé válásról. A kiüresedés szükséges, de nem elégséges feltétel Novecento számára identitása eléréséhez. Az eggyé válás ugyanúgy akaratlagos cselekvés, de sokkal inkább aktív. Origója a „te”, a másik individuum, a másikat teszi meg vonatkoztatási pontnak. De maradjunk meg a szövegnél, keresve benne egy alkalmas pontot. „Ha Novecentónak azt mondtad: "Jártam egyszer Párizsban", ő azt kérdezte, hogy láttad-e azt az izé-kertet vagy hogy vacsoráztál-e ezen és ezen a helyen, mindent tudott, ezt mondogatta: "Én ott legjobban azt szeretem, ahogy várom a naplementét a Pont-Neufön sétálgatva, és amikor az uszályok a hídhoz érnek, megállok és nézem őket fentről, és integetek nekik."

- Te jártál már Párizsban, Novecento?

- Nem.

- De hát...

- Vagyis... igen.

- Hogyhogy igen?

- Párizs.

Az ember elintézhette volna azzal, hogy dilis. De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Amikor egy fickó halálpontosan elmondja, milyen szag van nyáron a Bertham Streeten eső után, nem mondhatod, hogy őrült, csak azért, mert sosem járt a Bertham Streeten. Ő ezt az illatot valóban beszívta, mármint a Bertham Street illatát, amikor valakinek a szemébe nézett, amikor valakinek a szavait hallgatta. A maga módján: de igazából.” Mi is elintézhetnénk annyival, hogy ez az ember őrült. De mégsem tesszük. Inkább jobban megvizsgáljuk ezt a szövegrészt. Nem más történik, minthogy Novecento a mások által kimondott élményekből, szavakból, mondatokból építi fel identitását. Hasonlóan cselekszik, mint az olaszországi fiatal tanárnő. Nem marad kívül, hanem részévé válik az eseménynek, a kimondott szónak, olyannyira, hogy sajátja lesz, eggyé válik vele. Amikor valaki mesél neki egy párizsi körutazásáról, a kimondott szavak révén ő maga is részt vesz azon, az élmény sajátja lesz. Ehhez annyi szükséges, hogy folyamatosan üresség legyen benne a „másik” felé. Mint egy üres pohár. Egy üres tárolóedény. Egy edényt akkor lehet érzésekkel, gondolatokkal telíteni, ha üres. De nem elég az üresség, nyitottság is szükséges, aktív hozzáállás a „te” felé, hogy mindazok a gondolatok, melyek a „te”-ből származnak, gazdagítsák az „én”-t. Így épül az identitás, ezt nevezem eggyé válásnak. Ez Novecento identitás-képződése. Sajátos módon, a zene segítségével. A Zenét használja eszközként kalandozásaihoz, ekkor tárulkozik fel számára a világ. Vizsgálja a szemeket, behatol a szavak rejtett értelmébe, olvassa őket. Megszűnteti, kiüresíti identitását, hogy az - paradox módon - újabb és újabb rétegekkel bővülhessen. Ugyanakkor ezek a rétegek nem rakódnak egymásra, hiszen mikor az egyik megérkezik, a másik már nem lehet ott, mert gátolná az újonnan érkezettet kiteljesedésében. Így tulajdonképpen identitás-őrző cselekedetként értelmezhető minden olyan tett, mely arra irányul, hogy a hajón maradjon. Chiara Lubich így ír erről: „Eggyé válni. Mit jelent és mit kíván tőlünk ez a két nagyon fontos szó (…)? Bárkivel találkozunk, el kell tudnunk felejteni (legalább néhány pillanatra, ha a kötelesség másra hív) minden szépet, nagyot és hasznosat, hogy készek legyünk teljesen eggyé válni vele. Eljuthatunk „önmagunk semmijére”, (…) mely a másik befogadásában valósul meg. „Eggyé válni” azt jelenti, hogy úgy állunk mindenki elé, mint aki tanulni akar; és valóban van is mit tanulnunk tőle.”3

Ki kell térnünk nem mindennapi nevére is, (Danny Boodmann T.D. Lemon Novecento) egész pontosan ennek a névnek nem mindennapi végére; Novecento. „Ennek az átkozott évszázadnak az első évében találtam, nem? Novecentónak fogjuk hívni, Ezerkilencszáznak.” – hirdeti ki tengerésztársai előtt Danny, miután megtalálta a gyermeket. Ha valami, ez mindenképp összefügg a címszereplő identitásával. „Nevedben a sorsod!” – juthat most eszünkbe. Ugyanis, ha Novecento számára a hajó a világ, és a század első évének első napján találták, akkor ő maga valamilyen módon megfeleltethető a huszadik századnak. Mire is gondolok? Novecento folyamatosan eggyé válik a hajón lévő emberekkel, akik jönnek és mennek. Figurák, alakok, jellemek a század hétköznapi vagy épp arisztokrata világából. Mindannyian hozzátesznek magukból valamit Novecentóhoz, aki például Wilson szenátor szavai, lénye kapcsán érti meg a politikusokat, érez rá zenéjükre; csak egyetlen kiragadott példa, többet is lehetne említeni. A lényeg, hogy Novecento identitása lassan olyanná formálódik, amilyen a huszadik század. Benne vannak örömei, fájdalmai, félelmei. Ehhez kapcsolódik, hogy legtöbbször nem New York – Southampton hajóutat emleget a szöveg, hanem Európa – Amerikát. Ezáltal tágasabb hellyé téve földgolyónkat, kitágítva a horizontokat. Figyelemre méltó az a rész is, amikor a trombitás-narrátor először találkozik a címszereplővel. Mit tudunk meg itt az elbeszélésből? Novecento amerikai lehet, hisz amerikai földön találták, ahol azonban nincsenek tősgyökeres amerikaiak – az indiánokat kivéve. „mintha Nizzában lett volna az Angol sétányon: ez a fickó volt Novecento.” Egy franciaországi városban egy olyan sétányon, melynek neve egyesíti a nyelv beszélőit. Megint csak bármelyik ország szülötte lehet, benne érezhetjük akármelyiket.

Nem véletlenül sejlik fel bennünk Paul Ricoeur gondolata A narratív azonosság című munkájából. Azt mondtuk, Novecento eggyé válva a hajó utasaival, olvassa szavaikat, gesztusaikat, tetteiket, „arcukat”. Ricoeur esetében a hangsúly az olvasáson4 van. Arról ír, hogy nem pusztán a történetet vagy az elbeszélést kell alapul vennünk a „főhős” elbeszélői azonosságának felépítésekor. De akkor miként manifesztálódik ez az identitás, lényegiség? Pontosan úgy, ahogy azt az eggyé válás során tárgyaltuk. Novecento „olvassa a többi embert”, eggyé válik velük. Horváth Kornélia gondolatait hívom segítségül: „…bízvást állíthatjuk: a Novecentóban ez a mozzanat tematizálódik. A trombitás-narrátor szavai szerint ugyanis a főhős úgy alkotja meg énjének imaginatív változatait, hogy az emberek arcából kiolvassa életüket. Novecento történetét tehát úgy is érthetjük, mint azon olvasási folyamat reprezentációját, amelynek során a befogadó az olvasott mű hősével identifikálódik. Bariccónál Novecento olyan sajátos olvasói létmóddal bír, ami képessé teszi arra, hogy énjét más emberek életének olvasása során alakíthassa újjá, azaz mások közvetítésével alkothassa meg saját magát. A bariccói szöveg innen nézve nem tesz mást, mint reprezentálja Novecento identitásépítésének, az én másokon keresztül meg- és újjáalkotásának folyamatát, miközben a főhőst magát az olvasói önmegértés és énalkotás trópusává alakítja.”5

Feltűnő lehet, hogy elmélkedésünkben nem állítottunk éles különbséget a fiatal olasz tanárnő igaz története és egy óceánjáró zongorista legendája között. Nem véletlen. Mi a különbség? Mindketten az eggyé válást választották identitásuk építéséhez. A többi pedig történet. Gyönyörű történet – de ez már egy másik irodalomelméleti fejtegetés tárgya lehet. „…Danny Boodmann T. D. Lemon Novecento. Amikor utoljára láttam, egy bombán ült. Nem viccelek. Egy ilyen rakás dinamiton ült. Hosszú történet... Azt mondta: "Nem vagy teljesen elveszve, ha van még egy jó történeted és valaki, akinek elmeséld." Az ő története... az azért nem akármi. És a saját története volt. Az igazat megvallva őrült egy sztori, de szép... És azon a napon, ott, a dinamiton ülve nekem ajándékozta. Mert én voltam a legjobb barátja... Hatalmas baromságokat csináltam, ha a fejem tetejére állítanak, bizony isten, nem potyog ki semmi a zsebemből, még a trombitám se, eladtam, mindent eladtam, de ezt a történetet... nem, ezt a történetet nem veszítettem el, itt van még mindig, tiszta és megmagyarázhatatlan, akárcsak az a zene, amelyet az óceán közepén játszott varázszongoráján Danny Boodmann T. D. Lemon Novecento.”6

Gőbel Ágoston és a besztercések

---

1 Tzvetan TODOROV, A műfajok eredete in Tanulmányok az irodalomtudomány köréből, szerk. Kanyó Zoltán, Síklaki István, Tankönyvkiadó, Bp., 1988.

2 Hans-Georg GADAMER, Szöveg és interpretáció, in Szöveg és interpretáció, szerk. Bacsó Béla, Cserépfalvi, Bp., é.n., 20-25.

3 Chiara LUBICH, A szeretet művészete Budapest, Új Város Kiadó, 2006, 61-65.

4 Paul RICOEUR, A narratív azonosság in Narratívák 5, szerk. Thomka Beáta, Budapest, Kijárat, 2001, 15.

5 HORVÁTH Kornélia, Műfajiság, elbeszélés és identitás Alessandro Baricco Novecento című regényében in Mester és tanítvány 5/17. szerk. NAGY Ágnes, Piliscsaba, 2008, 50-60.

6 Elemzésünkben Gács Éva és Zimre Krisztina fordításaira támaszkodtunk.

Felhasznált irodalom:

Tzvetan TODOROV, A műfajok eredete in Tanulmányok az irodalomtudomány köréből, szerk. Kanyó Zoltán, Síklaki István, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988.

Hans-Georg GADAMER, Szöveg és interpretáció, in Szöveg és interpretáció, szerk. Bacsó Béla, Cserépfalvi, Budapest, é.n.

Chiara LUBICH, A szeretet művészete Budapest, Új Város Kiadó, 2006.

Paul RICOEUR, A narratív azonosság in Narratívák 5, szerk. Thomka Beáta, Budapest, Kijárat, 2001.

HORVÁTH Kornélia, Műfajiság, elbeszélés és identitás Alessandro Baricco Novecento című regényében in Mester és tanítvány 5/17. szerk. NAGY Ágnes, Piliscsaba, 2008.

Alessandro BARICCO, Novecento, ford. GÁCS Éva, Budapest, Helikon, 2003.

Pacsi a szívvel

Balatonboglár

71 nap, 4 kórház, számtalan orvos, nővér és az első szabad nap pont Szent Ágoston ünnepén. De kezdjük az elején. Ugorjunk vissza június 17-re, amikor annyit tudtam, hogy másnap reggel Balatonboglárra vagyok hivatalos egy nagyszerű programra. Vitorlázni megyünk a "magyar tengerre". Szuper! A Hungarióra készülő programfelelős stáb azzal is aktívan foglalkozik, hogy ne mindig csak a munka részét fogja meg a szervezésnek, hanem az összehangolódással és a közös pihenéssel is törődjön. 17-én este még tiszteletemet tettem a Logodi utcában, hogy egy közelgő esküvő programját átbeszéljük töviről hegyire. Remek hangulatú alkalom volt az "ifjú párral", remélem, sok hasonlóban lesz még részünk. Az alvás viszont ezek után minimálisra sikerült. A kelés pedig korán volt. Némi reggeli után felpattantam egy gyorsvonatra a Déli pályaudvaron és már robogtunk is legnagyobb hazai állóvizünk felé. Tíz óra előtt nem sokkal találkoztunk a vasútállomáson, ahol megismerhettem a hungariós csapatot. Akkor még nem tudtam, hogy Aliz, Vera, Kornél és Andris hamarosan mint életmentők is be fognak mutatkozni nekem. Pár percen belül ott álltunk harci díszben a Pandora nevet viselő (ez már gyanús kellett volna legyen) vitorlás mellett a kikötőnél. Rendkívül meleg volt és persze szélcsend, úgyhogy a motor segítségével haladtunk befelé a tó közepére. A táj szépségére nehéz lenne megfelelő jelzőt találni, nem győztünk betelni vele. A Balaton is egyre inkább csábítóan hatott egy kis úszásra. Be is másztunk. Egy darabig ott "köröztünk" a vitorlás mellett. Mindenkinek jól esett, főleg a kinti forróság után. Üdítő volt a vízben lenni, mozogni egy kicsit... Kb. öt perce voltunk bent, amikor némi hátúszás után konstatáltam, hogy a többiek kicsit messzebb vannak mint én. Ekkor jött elő valami, amiről aztán az orvostársadalom egy része hosszú heteken keresztül találgatta, hogy mi lehet. Erős szívdobogás-érzéssel (ilyen nekem szokott lenni) és gyengeség-érzéssel párosult. Nem azonnal, de másodpercről másodpercre, egyenletesen hatalmasodott el a rosszullét. Elsőre azt gondoltam, visszaúszom, nem lesz semmi gond. El is kezdtem a hajó felé tempózni. Amikor azonban az első két hullám (közben lett egy minimális szél) arcon csapott, megijedtem és megálltam. Ezt valószínűleg nem kellett volna, de hát ezen már kár keseregni. Egyre erősebben éreztem, hogy nem leszek képes visszaúszni, biztos ami biztos alapon elkezdtem integetni és kiabálni a többieknek, akik visszafordultak és elindultak felém. Utólag nézve bármilyen közel is jártak, nyugodtan mondhatom, hogy egy örökkévalóságnak tűnt, amíg odaértek. Azt a pár percet (másodpercet?) senki emberfiának nem kívánom. Majdnem biztos voltam benne, hogy ott maradok és nem jövök ki a tóból élve. Kegyetlenül rossz érzés volt, tehetetlenség és küzdelem... De mindenáron ki akartam tartani. Nem akartam elhinni, hogy itt most vége, ennyi volt... Egyre inkább csak arra tudtam (akartam) koncentrálni, hogy kitartsak a segítség, az első ember érkezéséig. Azt viszont, hogy ki volt az, már nem tudtam magamtól megmondani. Önkívületi állapotba kerültem. Egy-két percig még magamnál voltam, de már nem tudtam magamról. Képkockák vannak csak meg. Aztán a teljes sötétség... De semmi "életem lepergett lelki szemeim előtt" dolog nem volt. Ezek után szegény társaim azon iparkodtak, hogy valahogy felszínen tartsanak egy 85 kilós embert. Valahogy sikerült visszaérni a hajóhoz. Ötven méter volt? Harminc? Ki tudja... Azt mindenesetre tudom, hogy akkor tértem magamhoz, amikor már ott lebegtem a víz felszínén a vitorlás mellett. Kornél pofozott, hogy magamhoz térjek. Volt alattam valami sárga, mentőövszerű valami. Ezen kívül ketten tartottak. Amikor lett elég erőm, a többiek segítségével visszamásztam a vitorlásra. Közben percek teltek el vagy egy óra? Szintén nem tudtam volna megmondani. Azt viszont igen, hogy Aliz, Vera, Kornél és Andris összehangolt csapatmunkával megmentették az életemet. Gyorsan és határozottan reagáltak az eseményekre, amiért nem lehetek elég hálás. Tulajdonképpen akkor kezdtem megnyugodni és akkor tértem úgy igazán vissza az életbe, amikor egyikük odatelepedett mellém és elkezdte mondani az Üdvözlégyet. Ekkor valahogy azt éreztem, hogy már nem lehet nagy baj, a nehezén túl vagyunk. Pár perccel később befutottak a vízimentők, akik megállapították azt a mágikus szívritmus-zavart (pitvarfibrilláció), ami aztán a vizsgálódások középpontjába került. Szédülés, émelygés, fejfájás, hányinger... amit akarsz, minden volt. Plusz állítólag tényleg úgy néztem ki, mint egy vízihulla, akit épp most húztak ki a Balatonból. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg megérkeztünk Siófokra, a kikötőbe. Közben a mentők a talpam csiklandozásával vizsgálták, hogy még mindig magamnál vagyok-e, a kórlapomra ráírták, hogy negyven év körülinek látszom és az incidens után valami sajtótájékoztatón előadtak egy sztorit, aminek semmi köze nem volt a valósághoz. De arra legalább jó volt, hogy bekerüljek mindenféle televízió és hírportál híradójába és arra is, hogy az embereket elriasszák a felhevült testtel vízbe ugrálástól.

Siófok

Megérkeztünk Siófokra, ahol turistalátványosság lettem. A kikötőnél szerencsére nemcsak bámészkodók, hanem egy mentőautó is várt és beszirénázott velem a helyi kórházba. Az ambulancián megvizsgáltak és felküldtek a gasztroentorológiára. Ne kérdezzétek, hogy miért nem a kardiológiára, nem tudom. Valószínűleg ott nem volt hely. Illetve azt is érzékeltem, hogy a sajtónyilvánosságot szívesen kerülnék. Szerintem ezért is voltam bent egy hétig. Alapos munkát akartak végezni, hogy ha esetleg felbukkan a Retek Klub, akkor bátran nyilatkozhassanak. Aztán elkezdett terjedni a baleset híre. Délután fél ötkor jött meg az első SMS, hamarosan a többi. Megérkeztek Kornélék, majd nem sokkal később a szüleim is. És megkezdődtek a kivizsgálások. Labor, szívultrahang, EKG, röntgen és hasonló ínyencségek. Az első nap még elég rosszul voltam. Az említett tüneteken kívül belázasodtam és a Balaton letüdőzése miatt egy kis tüdőgyulladás is kialakult. Aztán fokozatosan erőre kaptam. Amikor csak lehetett, próbáltam pihenni és aludni. Szobatársaim nagyon kedvesek és figyelmesek voltak. Persze magasan én voltam a legfiatalabb az egész osztályon, nálamnál csak jóval idősebb emberek feküdtek bent. Fogadtam a látogatókat, az SMS-eket, hosszú hónapok után el tudtam olvasni egy könyvet és még egy filmet és egy focimeccset is megnéztem. Már-már olyan volt, mintha tényleg pihennék. Persze egy-egy vérvétel vagy 24 órás EKG emlékeztetett arra, hogy nem egészen azért vagyok itt, hogy nyaraljak. A kontrollvizsgálatok június 24-én következtek, amikor végre elérhető közelségbe került a hazautazás. Nem is mutattak ki semmit. Egyszeri alkalomnak tűnt az egész. Egy rossz álomnak. Gyógyszert sem írtak fel. A zárójelentésre persze hosszú órákat kellett várni, de mint tapasztaltam, ez szinte valamennyi magyarországi kórházban így van. Egy héttel a rémisztő balatoni incidens után már a saját ágyamban feküdtem otthon.

Budakeszi

Csakhogy a dolog itt nem ért véget. Szüleim kérték, hogy az eredményekkel feltétlenül keressem fel háziorvosunkat is, aki a dolgok állását látva beutalt engem egy terheléses EKG-ra a Budakeszi mellett lévő Korányi TBC Intézetbe. Az EKG nagyon jól sikerült, azt mondták, sportoló-közeli teljesítményt nyújtottam, nincs gond, a biztonság kedvéért viszont rám raknak egy gépet, ami ezúttal 48 órán keresztül fogja mérni a szívem minden rezdülését. Na, mondom remek. De legalább biztosra mennek. Az eredmények megvitatásával (nagyon bíztam benne, hogy csak negatívak lehetnek) várni kellett egy szabadságolás és a miskolci táborunk végéig, majd hívtak telefonon, hogy feltétlen menjek be személyesen. Ajjajj... Szerettem a Korányiba járni, gyönyörű helyen van, nem is azzal volt a probléma. Hanem az EKG eredményével, amely kimutatta, hogy nekem szoktak(!) kisebb-nagyobb szívritmus-zavaraim lenni... Oh, jaj! Néhány másodperces kihagyások, ráadásul éjszakánként. Elég kellemetlen. És akkor most mi lesz? Mivel már csak néhány nap választott el bennünket a HungaRiótól, ezért nem állt szándékomban kórházba vonulni. Szerencsére kiderült, hogy a professzor, akihez kerülnék, pont július végéig van szabadságon. Úgyhogy nem volt mese, irány Pécs! Szerencsére oda nem kórházba mentem...

Budapest

Történetünk következő színhelye a Budai Irgalmasrendi Kórház. Ekkorra már mindenféle diagnózis járt a fejemben, illetve szerepelt a kezelési lapjaimon. A szívritmus-zavar volt természetesen a slágertéma. Mivel lehetne megszüntetni? Egy keddi napra kaptam időpontot, amikor bementem szóbeli egyeztetésre. Elég rövidre sikerült, a professzor azt mondta, itt nincs nagyon kérdés, el kell végezni egy beavatkozást. Diódákat fognak vezetni a szívemhez (combon keresztül) és stimulálni fogják. Hátha okosabbak lesznek azoktól az eredményektől. Hazafelé a liftnél láttam Mészöly Kálmán volt szövetségi kapitányt, aki szintén éppen ott tartózkodott, de hogy rokonhoz jött vagy neki is van valami szívproblémája, azt már nem tudtam meg. Péntek reggel befeküdtem. A beavatkozás viszont csak kora délután következett, így addig magányos köröket róttam a folyosón. Meglepetésemre a HungaRio egyik önkéntese Sári jött velem szembe, akiről kiderült, hogy éppen gyakorlatát végzi itt a kórházban. Nagyon kellemes meglepetés, máris volt társaság. A nap legjobb része mégis akkor jött el, amikor egy doktornő és egy másik - szintén gyakorlatát töltő - orvostanhallgató jöttek be hozzám a kórterembe és előléptem kísérleti alannyá. Rajtam magyarázta el az orvos, hogy mit hogyan kell csinálni egy átlagos vizsgálatnál. Eszméletlenül élveztem ahogy ott ketten beszélgettek felettem és magyaráztak. Ott is csak én voltam hatvan év alatt az osztályon, így valószínűleg jól jöttem a gyakorláshoz. Délután aztán jött a beavatkozás. ABBA zene ment a háttérben, úgyhogy semmi kifogásom nem lehetett. Nem is akarom ezt különösebben részletezni. A diódákat felvezették a szívemhez és sikerült is nekik szívritmus-zavart "előállítani". Ekkor leálltak. Én is, hiszen hat órányi egy helyben fekvés következett mozgás nélkül. Ezt követően pedig vártam az ítéletre. Ami estefelé meg is érkezett, így még aznap hazamehettem. Ablációs műtét - Szegeden. Augusztus 21-re kaptam időpontot.

Szeged

Azért Szeged, mert a beavatkozást végző professzor az itteniek szakértelmében, lényeglátásában bízik a legjobban az országban. Meg úgy egyébként is Szeged remek hely, úgyhogy örömmel mentem oda. Bár egy kis félreértéssel kezdődött a dolog, ugyanis augusztus 21-én azt mondták, hogy ők nem számítottak arra, hogy én be szeretnék feküdni, majd csak hétfőtől lesz hely. Sebaj, cserébe olyan alaposan kifaggattak a baleset részleteiről, hogy az engem elkísérő édesapám szerint több mint egy óráig bent voltam. De nem csupán a balatoni történetre voltak kíváncsiak, kérdezősködtek a gyermekkori rosszulléteimről, ájulásaimról is. Ezek hosszú évekkel ezelőtt történtek, de rendkívül hasznosnak bizonyultak a jelen problémái után kutató kardiológus csapatnak. Már akkor azt mondták, hogy valószínűleg nem lesz szükség a műtétre, de még vizsgálatokkal alá kell támasztaniuk a teóriájuk helyességét, úgyhogy jöjjek vissza hétfőn és feküdjek be akkor. Be is mentem. És legnagyobb meglepetésemre még azon a napon lezavartak minden beavatkozást. Először persze (ismét) alapos kikérdezés, vérvétel, majd EKG következett. Aztán elvittek egy billenő asztal vizsgálatra. Ez amolyan ájulás mérés. Felfekszel egy orvosi ágyra, ahova "odakötöznek", rögzítenek. Majd felállítanak a talpadra. Így állsz mozdulatlanul 25-30 percig, miközben mérik a vérnyomást, a pulzust, a szívműködést... Igen, nekem is eszembe jutott Hannibal Lecter és A bárányok hallgatnak című film. Beszélni nem szabadott. Húsz perc után a nyelvem alá kaptam egy kis vérnyomás-csökkentő gyógyszert. Ez aztán "sikeresen" kiváltotta a megfelelő hatást, elájultam. Néhány perc után visszakísértek a kórterembe, ahol pihentem egy kicsit. Érdekes, de talán itt alakult ki a legjobb kapcsolat a szobatársakkal annak ellenére, hogy mindössze másfél napig voltunk együtt. Négyen voltunk, egy 64 éves és egy 81 éves férfi és egy román ürge, aki egy szót sem beszélt magyarul, de kézzel-lábbal kommunikálva egész jól megértettük egymást. Pacemaker-beültetéstől kezdve katéterezésig mindenféle beavatkozás várt a bandára. Engem egy óra múlva például már vittek is a műtőbe, hogy ugyanazt a beavatkozást elvégezzék rajtam, amit az irgalmasrendi kórházban. Csak most előre megmondták, hogy három katéter lesz, intenzívebb terhelés és nem fognak leállni az első eltérés észlelésénél. Ennek megfelelően igen kellemetlen 40-45 perc következett. Ezt sem szeretném különösebben részletezni, csak annyit, hogy olyan hevesen vert a szívem, amilyen intenzíven ritkán szokott (akkor is csak nőneműek hatására). Ismét kipurcanva érkeztem meg a kórterembe, ahol négy órányi folyamatos mozdulatlanság következett. Szerencsére szegedi vendégek enyhítették a kellemetlenségeket. Majd a délutáni vizit alkalmával jött az újabb eredményhirdetés. Holnap délelőtt hazamehetek. Nem lesz műtét.

Eredményhirdetés. And the winner is...

Mérsékelten nyugodt éjszaka után már csak egy EKG volt hátra és a várakozás a zárójelentésemre. Ami kora délután meg is érkezett. Izgatottan vártam, mivel bocsátanak utamra azok után, hogy műtétről és napokon át tartó vizsgálatokról volt szó korábban. Két dolog fordult meg a szívritmus-zavar körüli "nyomozás" során. Az egyik, hogy a szegediek is kézbe vették a 48 órás EKG eredményét és semmi(!) furcsát vagy aggodalomra okot adó dolgot nem találtak rajta (pedig ebből indult ki a műtétes mizéria). A másik pedig, hogy az eddigi három kórházban a szív problémájából indultak ki és nem a Balatonnál bekövetkezett eszméletvesztésből. Ez utóbbi láthatóan a szegedieket jobban érdekelte és végül az ő teóriájuk győzött. Először volt az eszméletvesztés és utána alakult ki a szívritmus-zavar (pitvarfibrilláció)! Tehát a szívem mindössze az extrán megváltozott körülményekre reagált így. Egyébként még igen intenzív terhelés mellett sem tudtak zavart előidézni benne. Így a másik problémára helyeződött a hangsúly, aminek kapcsán egyetértettek abban, hogy a balatonboglári esetnél a kevés alvás, a megfelelő étkezés és folyadék elmaradása, a magnéziumhiányos szervezet és persze a tűző nap együttesen segítettek hozzá a rosszulléthez. Szóval... így fest az epikrízisem 71 napnyi "szívszorító" országjárás után, laikus nyelven: ájulásra hajlamos természet vagyok. Ideg-szív eredetű eszméletvesztéseim vannak, de az ablációs műtétet nem tartják szükségesnek, most teljesen felesleges lenne megcsinálni. Ha ezek a rosszullétek gyakoriakká válnának, akkor mindenképp vissza kell menni vizsgálatra, de jó esetben néhány évtizedig ez most nem jelent majd problémát.

Javasolt terápia:

- Bőséges folyadékfogyasztás, tartós állás kerülése. Ezen kívül fontos a megfelelő mennyiségű alvás és pihenés is. Az úszás helyett inkább a futást ajánlják, plusz koleszterinszegény táplálkozást.

Úgyhogy ennyi. Igyekeztem rövid lenni, de úgy látom, nem sikerült. Az az igazság, hogy mindegyik állomásról külön-külön oldalakat lehetne írni. Köszönet mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárult az életem megmentéséhez, legyen az orvos, ápoló, látogató, SMS küldő, telefonáló, házhoz szállító, pap, hungariós önkéntes vagy mellém került vitorlázó. Hálásan köszönöm mindenkinek! Vigyázzatok magatokra!

Ágoston