Pacsi a Bükk-fennsíkkal!

Száz kilométer krónikája 2014-ből - irány a Bükk!

Mi mással töltené október végi hosszú hétvégéjét néhány fiatalember, minthogy hátizsákot, kabátot, bakancsot, felszerelést ragadva hazánk egyik legizgalmasabb tájegysége felé vegyék az irányt, fizikai-lelki töltekezés céljából? Kezdjük ott, hogy a buszt el kell érni, ami Szilvásváradra indul. Október huszonharmadika, munkaszüneti nap van, ennek megfelelően sok-sok ember várakozik a buszállomáson. Ilyenkor eszembe jut, hogy az embernek vannak a "nagy elérései". Nos, ez az alkalom mindenképp ilyen volt. 8:00-ra beszéltük meg a találkozót a 8:15-kor induló járathoz. Zsolt volt a legpontosabb, aki 8:10-re futott be a tett színhelyére. Én 8:14-kor tűntem fel elől-hátul hátizsákkal megpakolva. Bedobtam a pakkomat a csomagtartóba és örömmel nyugtáztam, hogy még pont elértük, ahogy kell. 8:15 van. Gábor azonban sehol. A sofőr beindítja a motort, közben a mobiltelefonom megszólal. Gábor az. Nem tudnánk-e még két percig várakoztatni a buszt... Ugyanis ő még csak most érkezik buszállomás mellé. Dehogynem... Egy kedves hölgyike is gondoskodik róla, hogy késve induljon a barcikai járat, mindenesetre Gábor befut, busz indul. Eger városáig némi beszélgetés és alváspótlás következik. Majd átszállás Szilvásvárad felé. Érdekes jelenség, hiszen pontosan egy évvel ezelőtt ugyanúgy ezt a járatot választottuk a Szalajka-völgy felé. Akkor ragyogó idő, alig néhány utas. Most rendületlenül hulló csapadék, és ... a "zsúfoltság" nem írja le igazán, amivel találkozunk. Mindenhonnan emberek lógnak. A sofőr szakadatlan kiabál hátra több és még több helyet kérve a felszálló utasoknak. Akik egy idő után már erőst meggondolják a felszállást. Szilvásváradon szerencsére sikerül leszállnunk, sőt, kiderül, hogy az utasok nagy része ugyancsak ide érkezik. Csak az eső ne esne annyira. Sebaj, mi így is nekiveselkedünk 100 kilométeresre tervezett túránknak.

Első nap - Irány Bükkzsérc!

Az elég hamar kiderült, hogy ha olyan tempóban haladunk, ahogy a Szalajka-völgyet magunk mögött hagytuk, akkor másnapra sem érünk úti célunkhoz. De hogy abban a völgyben mennyi látnivaló van! Nem véletlenül Magyarország talán legszebb helye! Több napot is bőven el lehet ott tölteni. Szépségén túl igazán attól marad most számunkra emlékezetes, hogy egy fedett részen letelepedünk ebédelni. Hogy milyen étkek és italok kerültek elő a zsákokból, arra nincs megfelelő jelzője amúgy igen gazdag magyar nyelvünknek. Én például sosem gondoltam volna, hogy fogok olyan savanyúságot kóstolni, melyből szüntelen repetázni akarok majd. És nemcsak én. Péter barátunk - pontosabban kedves édesanyja - olyan savanyúsággal örvendeztetett meg minket, mely köröket ver az eddigi legjobb hasonszőrű ételre is, melyet eddig volt szerencsém elfogyasztani. Na, de INDULÁS! Innentől kezdve nulla, azaz 0 lett azon turisták száma, akiket lehagytunk vagy szembe jöttek utunk során. Az időjárást és a gigantikus sártengert látva nem is csoda. Szerencsére, ahogy egyre feljebb mentünk, úgy a sár is kezdett elmaradozni. Inkább a szél erősödött fel. A Bél-kő környékén gyönyörködtünk egy sort a meseszép panorámában, de már éreztük végzetünket... az óránkra és a Bélapátfalva felől érkező felhőkre pillantva. Storm is coming. Felsőtárkány határába egész emberi időpontban érkeztünk. Belefért még egy kis pihenés is, amit az egyik helyi vendéglátóipari egység mellett töltöttünk el, ami helyileg a felsőtárkányi focipálya szomszédságában található. Megér egy misét ez a hely. Bentről a kilencvenes évek muzsikája szól, fiúbandák slágerei, érezhetően jól fogy a sör, artikulálatlan hangokat hallani. Amikor az egyik - már erősen kapatos - egyén odalép hozzánk és tüzet kér, körülbelül hottentottának néz bennünket, amikor kiderül, mi járatban vagyunk. Felfedezését, hogy "hűűte!énmilyenemberekkeltalálkoztam!!" hamarosan világgá kürtöli, zeng tőle az utca. Mindközben mi - apró kontraszt - édes kekszet majszolunk önfeledten. Kell is az energia, mert az utolsó szakasz Bükkzsércig nem ígérkezik leányálomnak.

A számításaink be is jöttek. A megyehatárhoz erősen lihegve érkezett a társaság. Szerencsére a teljes sötétség egy olyan szakasz végén köszöntött ránk, amikor már "csak" lefelé kellett haladni. Úgyhogy zseblámpákat elő! Az éjszakai túrázás egyébként ezt követően állandó velejárója lett bükki kiruccanásunknak. Ami viszont Bükkzsérc előtt kb. három kilométernyire elkapott minket, arra már tényleg nincs szó. Van a szellő, van a szél, van a szélvihar, és van az orkán. Nem tudom, melyikben volt része akkorra elég istenesen elfáradt csapatunknak, de embert próbáló volt, ahogy ide-oda pakolt minket. "Oldalorkán" volt, így haladni éppenséggel tudtunk, csak akkor jött némi helyben járás, amikor a falu határában szemből kaptuk az égi fuvallatot. A nehézségek ellenére gond nélkül megtaláltuk a szállásunkat (Piarista kulcsosház), le is pakoltunk magunkról - először is egy kisebb rakomány sarat. A vacsoráról ismét csak szuperlatívuszokban tudok beszélni/írni. Mindenki mindent beadott a közösbe; így jóval tovább tartott a kaja - a csodálatos kenyérszaporítás jutott eszembe, és mint később kiderült, nemcsak nekem. Azokat az izmainkat is éreztük a nap végére, amelyekről eddig azt sem tudtuk, hogy léteznek. Hátra volt még életem eddigi legcsodálatosabb zuhanyzása, mely új erőt öntött megfáradt végtagjaimba. Így tértünk nyugovóra. Még hallottuk, ahogy odakint tombol a vihar és násztáncát járja az esővel. Minket már nem izgatott... az ütemes zaj inkább az elalvást segítette.

Második nap - irány Bükkszentkereszt!

Indulás előtt bevásárlás egy bükkzsérci boltban, néhány emlékezetes fotó készítése és búcsúzás kedves szállásadónktól. Lényeg, hogy majd egy órás késéssel indultunk neki a napi mennyiségnek. Tartottunk tőle, hogy a vihar maradványai megnehezítik majd az előrehaladást az erdőben, de Istennek hála akadálytalanul haladhattunk. Az újra és újra feltámadó eső ugyanakkor megtréfált minket. Egy ideig csak altatott, aztán mikor közel jártunk Ódorvárhoz, ismét komoly erőkkel csapott le.

Olyannyira, hogy nem is bírtunk egy helyben maradni az egyébként gyönyörű kilátással kecsegtető Ódorvárnál. Olyan hideg, metsző szél fújt, olyan zavaró volt a vízszintesen zuhogó eső, hogy jobbnak láttuk egy turistamenedék oltalma alatt meginni direkt erre az alkalomra tartogatott "csúcsitalainkat", melyeket normál körülmények között a hegycsúcso(ko)n szoktunk magunkba tölteni. Némi kellemes ebéd reményében irány Cserépfalu! Ahogy a nagy könyvben meg van írva, úgy vétettük el a kék jelzést, ami a faluba vezetett volna. Inkább három kilométeres kerülőt iktattunk be. Sebaj, mert legalább többet beszélgethettünk és sokkal több L'art pour l'art dalt énekelhettünk/taníthattunk egymásnak. Előkerült az örök klasszikus Lila liba, a Nyálon lőtt lány balladája, és az Érzelmes dal is. Az utolsó szakasz következett volna a cserépfalui Hórvölgyi Remete Vendéglőig, ám Péter barátunk érezhetően egyre kevésbé bírta az iramot, lábai felmondani látszottak a szolgálatot. Mindenféle megoldást végigfuttatunk a fejünkben, de egyik sem tűnt igazán célravezetőnek. Még hátra volt némi gyalogút Cserépfaluig, onnan pedig kb. 22km Bükkszentkereszt. Esélytelen a folytatás. A távolsági busz ötletére összerezzentem. Hát ezért jöttünk a Bükkbe?? De úgy látszott, tényleg nincs mit tenni. Ekkor lépett be a történetbe Sanyi barátunk, aki nemcsak, hogy autóval eljött Cserépfaluig, még át is vitte Petit Bükkszentkeresztre. Nincs rá jobb kifejezés, megmentette a túránkat. E nélkül vége lett volna, az biztos. Sőt, még a csomagjaink is elszállításra kerültek, így csak magunkat kellett "végigvonszolni" a Hór-völgyön, amit persze hatalmas örömmel tettünk meg. Előbb azonban még szót érdemel a Remete Étterem. Egészen hihetetlen, de nem tudtunk leülni jóval ebédidő után sem. A főpincér elmondása szerint nagyon ritka ez arrafelé. Pedig rászolgálnak - ezt már én teszem hozzá. Gyönyörű környezetben remek étkekkel üdítheti fel magát itt a fáradt vándor. Várakoztunk egy félreeső helyen, aztán jött az információ - lehet, hogy megkapjuk a napi menü maradékát. Hohó! Leültünk egy kis asztalnál, amit egy félreeső folyosói részen terítettek meg kizárólag a kedvünkért.

Kisvártatva a legfinomabb legényfogó levest hozták ki, amit valaha kóstoltam. A mindenféle túrós és gyümölcsös rétesek a habot jelentették az amúgy is igen kellemes tortán. Le a kalappal, minden tekintetben! Jóllakva(!) szedelődzködtünk az újabb kilométerek felé. Éppen lebukott a nap a látóhatáron, amikor nekivágtunk enyhe huszonkét kilométeres túránknak. Nagyon jól esett tempót menni. Az pedig még jobban, hogy közben bővült kis csapatunk, Gergő is csatlakozott! Csak úgy hasítottuk előre, az út jelentős részét teljes sötétségben megtéve. Amikor már fáradtam volna, éppen akkor érkeztünk egy táblához, mely jelezte, hogy 9 kilométer van még előttünk. Ekkor Zsolt és Gábor átvették az irányítást és hála Istennek nem engedélyeztek pihenőt, hanem azt javasolták, gyorsítsunk a tempón. Rejtett erőtartalékokat mozgósítottunk, de valóban ez volt a célravezető megoldás. Rendületlenül haladtunk, fogytak a kilométerek. A cél előtt nem sokkal azonban majdnem eltévedtünk. Bükkszentkereszt határától nem messze egy ösvényt félreérthetően jelzett a térképünk. Hamarost kiderült, hogy pontosan ott keveredtem el Jávorka Lajos atyával három évvel korábban, egy akkori ifjúsági tábor alkalmával. Így könnyen megtaláltuk Bükkszentkereszt fényeit, másodszor már nem vétettem el, emlékeztem, hol hibáztunk 3 éve. Harmincnyolc kilométerrel a hátunk mögött érkeztünk meg az ifjúsági tábor területére. Peti mint kedves házigazda fogadott minket, előkészítette a terepet ahhoz, hogy bedőlhessünk ágyainkba. Valóban, már csak egy dolog érdekelt minket. A pihenés.

Harmadik nap - irány Bükkszentlélek!

Az előző naphoz még hozzátartozik, hogy azt a bizonyos utolsó kilenc kilométert kevesebb mint másfél óra alatt tettük meg. Főleg Gábor és Zsolt diktáltak emberes tempót, de senkit sem kellett félteni. Mentünk, mint a bolond. Nem úgy másnap, amikor a tervezett indulás pillanatában még bőven a reggelinket majszoltuk. Peti úgy döntött, hogy inkább otthon ápolja tovább sebeit és hazatér.

Egyetértettünk, hiszen volt egy-két igencsak csúnya sérülés a lábán. Enyhén szólva sem hamarkodtuk el az indulást, emiatt végül az előzőleg tervezetthez képest rövidebb útvonalon mentünk tovább. Így viszont Gergőnek lehetősége volt mindenféle ír népdalokat tanítani nekünk! Egész jó diákoknak bizonyultunk. Szó volt még észt és más nemzetiségek dalairól is! Szuper énekórát rögtönöztünk egymásnak! Hamar Miskolcra értünk, ahol főleg aszfaltút jutott osztályrészünkül. Lillafüreden elfogyasztottunk egy-egy lángost, ami ismét maximumra srófolta életerőnket. "Ennek megfelelően" zöld jelzésen folytattuk utunkat, persze előtte még gyönyörködtünk a Hámori-tó szépségében és a napsütötte Bükk látványában. Nem túlzás! Az előző két nap embert próbáló időjárása immár a múlté volt, kellemes őszi idő fogadott minket az acélváros szélén. Mivel erre a napra csak tizenhat kilométer volt a terv, így még sötétedés előtt megérkeztünk, sőt, egy gyönyörű naplementét is láttunk a Magos-kőnél. A Szentléleki turistaház vendégei voltunk, ahova be is tettük csomagjainkat. Aztán még egy kis éjszakai túra... Mi más? Már hiányzott, komolyan mondom. Elzarándokoltunk a pálos kolostorromokig, majd még hosszan sétáltunk a környéken, tanulmányozva a csillagokat. Mivel összesen immár nyolcvannégy kilométer volt a lábunkban, örültünk a pihenésnek. Ráadásul pont ekkor volt az óraátállítás is. Teljes hatvan perccel tudtunk többet aludni. Ezt ki is használtuk. Közel tizenegy órát sikerült szunyálni, amire egyikünknél sem volt példa az utóbbi időben. A táskáink egyre könnyebbek voltak, a hátizsákok aljáról lassan előkerültek az utolsó halkonzervek a vacsorához és a reggelihez. Talán mondanom se kell, a másnapi tervezett indulás időpontjában még mindenki javában durmolt.

A negyedik nap - irány Szilvásvárad és Budapest!

Hát ki lehet hagyni a Látó-köveket, ha ott jár az ember Szentléleken? Persze, hogy nem! Ráadásul gyönyörű, tiszta időnk volt, egészen a Magas-Tátráig elláttunk. Simán beiktathattunk volna egy hosszabb útvonalat is, de mi a legrövidebb úton közelítettük meg Bánkút bámulatos szépségű térségét. Akkor még úgy éreztük, hogy sietni kell. Aztán egyre kevésbé. És kevésbé. A kilométerek ugyanis kezdtek elfogyni valami egészen rejtélyes okból kifolyólag. A legfurcsább az volt, amikor egy tábla mutatott lefelé: Szilvásvárad jobb oldali irányba tizenegy kilométer! Aztán mentünk tíz percet, és már az volt kiírva, hogy már csak hat kilométerre vagyunk. Mintha más dimenzióba kerültünk volna. Kezdtek eltűnni a méterek az életünkből. Kis híján elértük a kora délutáni pesti járatot, pedig az röpke két órával indult korábban Szilvásváradról, mint amivel mi terveztük a hazatérést. A Szalajka-völgyben hatalmas embertömeg fogadott minket. Kiderült, hogy éppen valami tök fesztivál volt ott. No, ez nem hátráltatott minket, hogy megegyünk egy-egy pisztrángot, ha már ott van az ország legjobb pisztrángosa. Nem kellett csalódnunk. Ilyen kiválóan elkészített, jóízű halat nagyon régen ettem, pedig rendszeresen eszem halat. Még gyönyörködtünk egy sort a díszes-színes kavalkádban, aztán a buszmegálló felé vettük az irányt. Hátranézve a Bükk gyönyörű színei, csodálatos hangulata és pompás vonulatai búcsúztak tőlünk. Négy elmondhatatlanul szép napot töltöttünk itt, testi-lelki élmény volt, a közös imádságokkal, üdítő beszélgetésekkel, étkezésekkel, élményekkel. Ahogy elindultunk, a Bükk szinte mosolygott ránk, köszönve, hogy viharban, orkánban, esőben, sárban, napsütésben, éjjel-nappal kitartottunk mellette. A busz jobb oldalán kinézve már a Mátra hegyláncai kacsingattak ránk, új kalandra, új kihívásra várva...

Köszönet!