Pacsi a szívvel

Balatonboglár

71 nap, 4 kórház, számtalan orvos, nővér és az első szabad nap pont Szent Ágoston ünnepén. De kezdjük az elején. Ugorjunk vissza június 17-re, amikor annyit tudtam, hogy másnap reggel Balatonboglárra vagyok hivatalos egy nagyszerű programra. Vitorlázni megyünk a "magyar tengerre". Szuper! A Hungarióra készülő programfelelős stáb azzal is aktívan foglalkozik, hogy ne mindig csak a munka részét fogja meg a szervezésnek, hanem az összehangolódással és a közös pihenéssel is törődjön. 17-én este még tiszteletemet tettem a Logodi utcában, hogy egy közelgő esküvő programját átbeszéljük töviről hegyire. Remek hangulatú alkalom volt az "ifjú párral", remélem, sok hasonlóban lesz még részünk. Az alvás viszont ezek után minimálisra sikerült. A kelés pedig korán volt. Némi reggeli után felpattantam egy gyorsvonatra a Déli pályaudvaron és már robogtunk is legnagyobb hazai állóvizünk felé. Tíz óra előtt nem sokkal találkoztunk a vasútállomáson, ahol megismerhettem a hungariós csapatot. Akkor még nem tudtam, hogy Aliz, Vera, Kornél és Andris hamarosan mint életmentők is be fognak mutatkozni nekem. Pár percen belül ott álltunk harci díszben a Pandora nevet viselő (ez már gyanús kellett volna legyen) vitorlás mellett a kikötőnél. Rendkívül meleg volt és persze szélcsend, úgyhogy a motor segítségével haladtunk befelé a tó közepére. A táj szépségére nehéz lenne megfelelő jelzőt találni, nem győztünk betelni vele. A Balaton is egyre inkább csábítóan hatott egy kis úszásra. Be is másztunk. Egy darabig ott "köröztünk" a vitorlás mellett. Mindenkinek jól esett, főleg a kinti forróság után. Üdítő volt a vízben lenni, mozogni egy kicsit... Kb. öt perce voltunk bent, amikor némi hátúszás után konstatáltam, hogy a többiek kicsit messzebb vannak mint én. Ekkor jött elő valami, amiről aztán az orvostársadalom egy része hosszú heteken keresztül találgatta, hogy mi lehet. Erős szívdobogás-érzéssel (ilyen nekem szokott lenni) és gyengeség-érzéssel párosult. Nem azonnal, de másodpercről másodpercre, egyenletesen hatalmasodott el a rosszullét. Elsőre azt gondoltam, visszaúszom, nem lesz semmi gond. El is kezdtem a hajó felé tempózni. Amikor azonban az első két hullám (közben lett egy minimális szél) arcon csapott, megijedtem és megálltam. Ezt valószínűleg nem kellett volna, de hát ezen már kár keseregni. Egyre erősebben éreztem, hogy nem leszek képes visszaúszni, biztos ami biztos alapon elkezdtem integetni és kiabálni a többieknek, akik visszafordultak és elindultak felém. Utólag nézve bármilyen közel is jártak, nyugodtan mondhatom, hogy egy örökkévalóságnak tűnt, amíg odaértek. Azt a pár percet (másodpercet?) senki emberfiának nem kívánom. Majdnem biztos voltam benne, hogy ott maradok és nem jövök ki a tóból élve. Kegyetlenül rossz érzés volt, tehetetlenség és küzdelem... De mindenáron ki akartam tartani. Nem akartam elhinni, hogy itt most vége, ennyi volt... Egyre inkább csak arra tudtam (akartam) koncentrálni, hogy kitartsak a segítség, az első ember érkezéséig. Azt viszont, hogy ki volt az, már nem tudtam magamtól megmondani. Önkívületi állapotba kerültem. Egy-két percig még magamnál voltam, de már nem tudtam magamról. Képkockák vannak csak meg. Aztán a teljes sötétség... De semmi "életem lepergett lelki szemeim előtt" dolog nem volt. Ezek után szegény társaim azon iparkodtak, hogy valahogy felszínen tartsanak egy 85 kilós embert. Valahogy sikerült visszaérni a hajóhoz. Ötven méter volt? Harminc? Ki tudja... Azt mindenesetre tudom, hogy akkor tértem magamhoz, amikor már ott lebegtem a víz felszínén a vitorlás mellett. Kornél pofozott, hogy magamhoz térjek. Volt alattam valami sárga, mentőövszerű valami. Ezen kívül ketten tartottak. Amikor lett elég erőm, a többiek segítségével visszamásztam a vitorlásra. Közben percek teltek el vagy egy óra? Szintén nem tudtam volna megmondani. Azt viszont igen, hogy Aliz, Vera, Kornél és Andris összehangolt csapatmunkával megmentették az életemet. Gyorsan és határozottan reagáltak az eseményekre, amiért nem lehetek elég hálás. Tulajdonképpen akkor kezdtem megnyugodni és akkor tértem úgy igazán vissza az életbe, amikor egyikük odatelepedett mellém és elkezdte mondani az Üdvözlégyet. Ekkor valahogy azt éreztem, hogy már nem lehet nagy baj, a nehezén túl vagyunk. Pár perccel később befutottak a vízimentők, akik megállapították azt a mágikus szívritmus-zavart (pitvarfibrilláció), ami aztán a vizsgálódások középpontjába került. Szédülés, émelygés, fejfájás, hányinger... amit akarsz, minden volt. Plusz állítólag tényleg úgy néztem ki, mint egy vízihulla, akit épp most húztak ki a Balatonból. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg megérkeztünk Siófokra, a kikötőbe. Közben a mentők a talpam csiklandozásával vizsgálták, hogy még mindig magamnál vagyok-e, a kórlapomra ráírták, hogy negyven év körülinek látszom és az incidens után valami sajtótájékoztatón előadtak egy sztorit, aminek semmi köze nem volt a valósághoz. De arra legalább jó volt, hogy bekerüljek mindenféle televízió és hírportál híradójába és arra is, hogy az embereket elriasszák a felhevült testtel vízbe ugrálástól.

Siófok

Megérkeztünk Siófokra, ahol turistalátványosság lettem. A kikötőnél szerencsére nemcsak bámészkodók, hanem egy mentőautó is várt és beszirénázott velem a helyi kórházba. Az ambulancián megvizsgáltak és felküldtek a gasztroentorológiára. Ne kérdezzétek, hogy miért nem a kardiológiára, nem tudom. Valószínűleg ott nem volt hely. Illetve azt is érzékeltem, hogy a sajtónyilvánosságot szívesen kerülnék. Szerintem ezért is voltam bent egy hétig. Alapos munkát akartak végezni, hogy ha esetleg felbukkan a Retek Klub, akkor bátran nyilatkozhassanak. Aztán elkezdett terjedni a baleset híre. Délután fél ötkor jött meg az első SMS, hamarosan a többi. Megérkeztek Kornélék, majd nem sokkal később a szüleim is. És megkezdődtek a kivizsgálások. Labor, szívultrahang, EKG, röntgen és hasonló ínyencségek. Az első nap még elég rosszul voltam. Az említett tüneteken kívül belázasodtam és a Balaton letüdőzése miatt egy kis tüdőgyulladás is kialakult. Aztán fokozatosan erőre kaptam. Amikor csak lehetett, próbáltam pihenni és aludni. Szobatársaim nagyon kedvesek és figyelmesek voltak. Persze magasan én voltam a legfiatalabb az egész osztályon, nálamnál csak jóval idősebb emberek feküdtek bent. Fogadtam a látogatókat, az SMS-eket, hosszú hónapok után el tudtam olvasni egy könyvet és még egy filmet és egy focimeccset is megnéztem. Már-már olyan volt, mintha tényleg pihennék. Persze egy-egy vérvétel vagy 24 órás EKG emlékeztetett arra, hogy nem egészen azért vagyok itt, hogy nyaraljak. A kontrollvizsgálatok június 24-én következtek, amikor végre elérhető közelségbe került a hazautazás. Nem is mutattak ki semmit. Egyszeri alkalomnak tűnt az egész. Egy rossz álomnak. Gyógyszert sem írtak fel. A zárójelentésre persze hosszú órákat kellett várni, de mint tapasztaltam, ez szinte valamennyi magyarországi kórházban így van. Egy héttel a rémisztő balatoni incidens után már a saját ágyamban feküdtem otthon.

Budakeszi

Csakhogy a dolog itt nem ért véget. Szüleim kérték, hogy az eredményekkel feltétlenül keressem fel háziorvosunkat is, aki a dolgok állását látva beutalt engem egy terheléses EKG-ra a Budakeszi mellett lévő Korányi TBC Intézetbe. Az EKG nagyon jól sikerült, azt mondták, sportoló-közeli teljesítményt nyújtottam, nincs gond, a biztonság kedvéért viszont rám raknak egy gépet, ami ezúttal 48 órán keresztül fogja mérni a szívem minden rezdülését. Na, mondom remek. De legalább biztosra mennek. Az eredmények megvitatásával (nagyon bíztam benne, hogy csak negatívak lehetnek) várni kellett egy szabadságolás és a miskolci táborunk végéig, majd hívtak telefonon, hogy feltétlen menjek be személyesen. Ajjajj... Szerettem a Korányiba járni, gyönyörű helyen van, nem is azzal volt a probléma. Hanem az EKG eredményével, amely kimutatta, hogy nekem szoktak(!) kisebb-nagyobb szívritmus-zavaraim lenni... Oh, jaj! Néhány másodperces kihagyások, ráadásul éjszakánként. Elég kellemetlen. És akkor most mi lesz? Mivel már csak néhány nap választott el bennünket a HungaRiótól, ezért nem állt szándékomban kórházba vonulni. Szerencsére kiderült, hogy a professzor, akihez kerülnék, pont július végéig van szabadságon. Úgyhogy nem volt mese, irány Pécs! Szerencsére oda nem kórházba mentem...

Budapest

Történetünk következő színhelye a Budai Irgalmasrendi Kórház. Ekkorra már mindenféle diagnózis járt a fejemben, illetve szerepelt a kezelési lapjaimon. A szívritmus-zavar volt természetesen a slágertéma. Mivel lehetne megszüntetni? Egy keddi napra kaptam időpontot, amikor bementem szóbeli egyeztetésre. Elég rövidre sikerült, a professzor azt mondta, itt nincs nagyon kérdés, el kell végezni egy beavatkozást. Diódákat fognak vezetni a szívemhez (combon keresztül) és stimulálni fogják. Hátha okosabbak lesznek azoktól az eredményektől. Hazafelé a liftnél láttam Mészöly Kálmán volt szövetségi kapitányt, aki szintén éppen ott tartózkodott, de hogy rokonhoz jött vagy neki is van valami szívproblémája, azt már nem tudtam meg. Péntek reggel befeküdtem. A beavatkozás viszont csak kora délután következett, így addig magányos köröket róttam a folyosón. Meglepetésemre a HungaRio egyik önkéntese Sári jött velem szembe, akiről kiderült, hogy éppen gyakorlatát végzi itt a kórházban. Nagyon kellemes meglepetés, máris volt társaság. A nap legjobb része mégis akkor jött el, amikor egy doktornő és egy másik - szintén gyakorlatát töltő - orvostanhallgató jöttek be hozzám a kórterembe és előléptem kísérleti alannyá. Rajtam magyarázta el az orvos, hogy mit hogyan kell csinálni egy átlagos vizsgálatnál. Eszméletlenül élveztem ahogy ott ketten beszélgettek felettem és magyaráztak. Ott is csak én voltam hatvan év alatt az osztályon, így valószínűleg jól jöttem a gyakorláshoz. Délután aztán jött a beavatkozás. ABBA zene ment a háttérben, úgyhogy semmi kifogásom nem lehetett. Nem is akarom ezt különösebben részletezni. A diódákat felvezették a szívemhez és sikerült is nekik szívritmus-zavart "előállítani". Ekkor leálltak. Én is, hiszen hat órányi egy helyben fekvés következett mozgás nélkül. Ezt követően pedig vártam az ítéletre. Ami estefelé meg is érkezett, így még aznap hazamehettem. Ablációs műtét - Szegeden. Augusztus 21-re kaptam időpontot.

Szeged

Azért Szeged, mert a beavatkozást végző professzor az itteniek szakértelmében, lényeglátásában bízik a legjobban az országban. Meg úgy egyébként is Szeged remek hely, úgyhogy örömmel mentem oda. Bár egy kis félreértéssel kezdődött a dolog, ugyanis augusztus 21-én azt mondták, hogy ők nem számítottak arra, hogy én be szeretnék feküdni, majd csak hétfőtől lesz hely. Sebaj, cserébe olyan alaposan kifaggattak a baleset részleteiről, hogy az engem elkísérő édesapám szerint több mint egy óráig bent voltam. De nem csupán a balatoni történetre voltak kíváncsiak, kérdezősködtek a gyermekkori rosszulléteimről, ájulásaimról is. Ezek hosszú évekkel ezelőtt történtek, de rendkívül hasznosnak bizonyultak a jelen problémái után kutató kardiológus csapatnak. Már akkor azt mondták, hogy valószínűleg nem lesz szükség a műtétre, de még vizsgálatokkal alá kell támasztaniuk a teóriájuk helyességét, úgyhogy jöjjek vissza hétfőn és feküdjek be akkor. Be is mentem. És legnagyobb meglepetésemre még azon a napon lezavartak minden beavatkozást. Először persze (ismét) alapos kikérdezés, vérvétel, majd EKG következett. Aztán elvittek egy billenő asztal vizsgálatra. Ez amolyan ájulás mérés. Felfekszel egy orvosi ágyra, ahova "odakötöznek", rögzítenek. Majd felállítanak a talpadra. Így állsz mozdulatlanul 25-30 percig, miközben mérik a vérnyomást, a pulzust, a szívműködést... Igen, nekem is eszembe jutott Hannibal Lecter és A bárányok hallgatnak című film. Beszélni nem szabadott. Húsz perc után a nyelvem alá kaptam egy kis vérnyomás-csökkentő gyógyszert. Ez aztán "sikeresen" kiváltotta a megfelelő hatást, elájultam. Néhány perc után visszakísértek a kórterembe, ahol pihentem egy kicsit. Érdekes, de talán itt alakult ki a legjobb kapcsolat a szobatársakkal annak ellenére, hogy mindössze másfél napig voltunk együtt. Négyen voltunk, egy 64 éves és egy 81 éves férfi és egy román ürge, aki egy szót sem beszélt magyarul, de kézzel-lábbal kommunikálva egész jól megértettük egymást. Pacemaker-beültetéstől kezdve katéterezésig mindenféle beavatkozás várt a bandára. Engem egy óra múlva például már vittek is a műtőbe, hogy ugyanazt a beavatkozást elvégezzék rajtam, amit az irgalmasrendi kórházban. Csak most előre megmondták, hogy három katéter lesz, intenzívebb terhelés és nem fognak leállni az első eltérés észlelésénél. Ennek megfelelően igen kellemetlen 40-45 perc következett. Ezt sem szeretném különösebben részletezni, csak annyit, hogy olyan hevesen vert a szívem, amilyen intenzíven ritkán szokott (akkor is csak nőneműek hatására). Ismét kipurcanva érkeztem meg a kórterembe, ahol négy órányi folyamatos mozdulatlanság következett. Szerencsére szegedi vendégek enyhítették a kellemetlenségeket. Majd a délutáni vizit alkalmával jött az újabb eredményhirdetés. Holnap délelőtt hazamehetek. Nem lesz műtét.

Eredményhirdetés. And the winner is...

Mérsékelten nyugodt éjszaka után már csak egy EKG volt hátra és a várakozás a zárójelentésemre. Ami kora délután meg is érkezett. Izgatottan vártam, mivel bocsátanak utamra azok után, hogy műtétről és napokon át tartó vizsgálatokról volt szó korábban. Két dolog fordult meg a szívritmus-zavar körüli "nyomozás" során. Az egyik, hogy a szegediek is kézbe vették a 48 órás EKG eredményét és semmi(!) furcsát vagy aggodalomra okot adó dolgot nem találtak rajta (pedig ebből indult ki a műtétes mizéria). A másik pedig, hogy az eddigi három kórházban a szív problémájából indultak ki és nem a Balatonnál bekövetkezett eszméletvesztésből. Ez utóbbi láthatóan a szegedieket jobban érdekelte és végül az ő teóriájuk győzött. Először volt az eszméletvesztés és utána alakult ki a szívritmus-zavar (pitvarfibrilláció)! Tehát a szívem mindössze az extrán megváltozott körülményekre reagált így. Egyébként még igen intenzív terhelés mellett sem tudtak zavart előidézni benne. Így a másik problémára helyeződött a hangsúly, aminek kapcsán egyetértettek abban, hogy a balatonboglári esetnél a kevés alvás, a megfelelő étkezés és folyadék elmaradása, a magnéziumhiányos szervezet és persze a tűző nap együttesen segítettek hozzá a rosszulléthez. Szóval... így fest az epikrízisem 71 napnyi "szívszorító" országjárás után, laikus nyelven: ájulásra hajlamos természet vagyok. Ideg-szív eredetű eszméletvesztéseim vannak, de az ablációs műtétet nem tartják szükségesnek, most teljesen felesleges lenne megcsinálni. Ha ezek a rosszullétek gyakoriakká válnának, akkor mindenképp vissza kell menni vizsgálatra, de jó esetben néhány évtizedig ez most nem jelent majd problémát.

Javasolt terápia:

- Bőséges folyadékfogyasztás, tartós állás kerülése. Ezen kívül fontos a megfelelő mennyiségű alvás és pihenés is. Az úszás helyett inkább a futást ajánlják, plusz koleszterinszegény táplálkozást.

Úgyhogy ennyi. Igyekeztem rövid lenni, de úgy látom, nem sikerült. Az az igazság, hogy mindegyik állomásról külön-külön oldalakat lehetne írni. Köszönet mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárult az életem megmentéséhez, legyen az orvos, ápoló, látogató, SMS küldő, telefonáló, házhoz szállító, pap, hungariós önkéntes vagy mellém került vitorlázó. Hálásan köszönöm mindenkinek! Vigyázzatok magatokra!

Ágoston